Amikor anya először vett ki pár óra „szabit” és egyedül maradtam a kisbabánkkal, hát nem fogom szépíteni: volt egy kis pánik. Na nem olyan, hogy azt sem tudtam mit csináljak, inkább csak egy jól betakargatott félelem az ismeretlentől és a gondolattól, hogy egyedül vagyok, tehát mindent egyedül is kell megoldanom. Nem tudtam mire számítsak. Nem tudtam lesz-e sírás, üvöltés, számomra dekódolhatatlan kérések, amiket a kicsi most csak felém intéz.

Persze volt is lecsempült szájjal pityergés, aztán meg üvöltés is. Volt pelus csere, szembe pisilés, csuklás és kacagás, aztán az ismeretlen hangoktól némi hüppögés. Az első komoly sírásnál úgy éreztem, elvesztem: és ahogy a baba figyelte megrettent ábrázatomat, egyre csak arra tudtam gondolni, „minden bizonnyal az jár a fejében, hogy nem én kellek, hanem a jóval lágyabb, szebb, kedvesebb, tündéri teremtés...az anyukája”.

De sikerült megnyugtatnom. Felvettem, duruzsoltam, énekeltem (már amennyire a dörmögést annak nevezném), a fülébe. Ringattam, megmutattam neki az otthonunk színeit. Közben észrevettem, hogy ez engem is megnyugtat. És ha engem megnyugtat, talán a baba is megérzi. Kis idő múltán a félelmem mintha soha nem is lett volna: úgy éreztem, én erre születtem. Felszívtam magam, és képzeletben már a hátamra csaptam a szuperapa palástot. Aztán hazaért anya, egy békés, nyugodt apa és egy alvó baba látványára: ekkor némán tovább nőtt köztünk a bizalom.

Azóta, amikor anya nincs otthon már csak a jó érzés van bennem: egy percig sem aggódom. Megtanultam mindent, amire csak szükségem lehet. Na jó, majdnem mindent. Ismerem a gyerekünk minden apró rezzenését, élvezem, hogy vannak közös pillanataink, amiket csak én láthatok.

Azóta anyát is mintha jobban érteném...még ha nem is szól, hogy fáradt, vagy gondterhelt, én megérzem.

Egy ideje anyának is kötelező a heti kimenő. Nem ő kérte, én akartam. Nem csak mert anya megérdemli a pihenőt, hanem mert mikor egyedül vagyok a kicsinkkel, új csodákat látok. Nekem ez az apa-idő.