Megnéztük ezt a Sheryl Sandberg-beszédet. És akkor most letesszük, ami a kezünkben van és elmegyünk megváltani a világot

Borítókép: Megnéztük ezt a Sheryl Sandberg-beszédet. És akkor most letesszük, ami a kezünkben van és elmegyünk megváltani a világot Forrás: Getty Images (a kép egy másik alkalommal készült)
A Facebook ügyvezető igazgatója egy egyetemi diplomaosztón beszélt.

Sheryl Sandberg híres arról, hogy nagyon inspiráló beszédeket tud tartani. Nem véletlenül lett 2013-ban megjelent könyve, a Dobd be magad! nemzetközi bestseller. Azóta teljesen megváltozott Sandberg élete: 2015-ben hirtelen meghalt a férje, és az alábbi beszédében részletesen kitér arra, mennyi mindent tanult kitartásról, ellenállóképességről, összefogásról. Kiválogattuk a legjobb részeket a Virginia Tech egyetemen elhangzott beszédéből, amelyet szakadó esőben mondott el a diplomázó fiataloknak:

„Két évvel és 11 nappal ezelőtt váratlanul elvesztettem a férjemet, Dave-et. Néha nehéz ezt kimondani, mert még mindig nem fogtam fel teljesen. De amit tanultam belőle, az alapjaiban változtatta meg azt, ahogyan a világot látom és ahogyan élek benne. (...)”

Csalódás, szívfájdalom, veszteség, betegség – ezek mind személyes dolgok, amikor lesújtanak az emberre, mégis legalább ennyire univerzálisak is.

„Dave halála után azt tettem, amit más nehéz időszakokban is: a könyvekbe temetkeztem… És a legfontosabb, amit tanultam belőlük, az, hogy nem születünk mindannyian egyenlő ellenállóképességgel. Ez olyan, mint egy izom fejleszthető… Képesek vagyunk fejleszteni az ellenállóképességünket, a szeretteink ellenállóképességét és az ellenállásunkat együttesen, közösségben is. Ezt kollektív ellenállásnak hívom, ami egy elképesztően nagy erő – az országunknak és a világnak nagy szüksége van rá.”

„Dave halála előtt azon igyekeztem, hogy minél kevésbé zavarjak másokat. Azt gondoltam legalábbis, hogy zavarom őket. De aztán megváltozott az életem és szükségem lett a barátaimra és a családomra és a kollégáimra, jobban, mint valaha. Anyukám – aki apukámmal együtt itt van ma, ahogyan a ti szüleitek is itt vannak veletek – egy álló hónapig mellettem maradt, és konkrétan addig tartott a karjában, amíg álomba nem zokogtam magam. Még sosem éreztem magam olyan gyengének. De megtanultam, hogy erő kell ahhoz is, hogy másokra támaszkodjunk.”

Mielőtt elvesztettem Dave-et, ha egy barátom nehéz időszakon ment keresztül, általában azt mondtam neki, hogy sajnálom – egyszer. Aztán később nem hoztam fel a témát, mert nem akartam emlékeztetni a fájdalmára. Amikor elvesztettem a férjemet, megértettem, hogy milyen abszurd gondolkodás ez – hogyan is emlékeztethetne bárki arra, hogy elvesztettem őt?

„Mielőtt elvesztettem Dave-et, ha egy barátom nehéz helyzetben volt, megkérdeztem: „Segíthetek valamiben?” Persze a jó szándék vezérelt, csakhogy a probléma az, hogy az ilyen kérdések a nehéz helyzetben levő ember vállára helyezik a terhet. Amikor nekem tették fel ezt a kérdést, nem tudtam, mit válaszoljak. „Tudnál intézkedni, hogy elmaradjon az apák napja?”. Itt egy alternatív megközelítés. Amikor Dan barátom fia kórházban volt, egy barátja ezt az sms-t küldte neki: "Mit _nem_ kérsz a hambureredbe?" Egy másik barát a kórház földszintjéről sms-ezett: "Itt leszek a földszinten egy órán át arra az esetre, ha szükséged lenne egy ölelésre.'"

Kínában, ahogyan a világ számos más pontján, nem mindig könnyű nőnek lenni. Ha 27 évesen még nem mentél férjhez, sheng nu, maradék néven illetnek. És én még azt hittem, "özvegynek” lenni pocsék!... Egy 36 éves közgazdászprofesszort 15 férfi utasított vissza, mert – ezt figyeljétek – túlképzett volt. Ezután az apja megtiltotta a húgának, hogy egyetemi diplomát szerezzen.
Rengetegféle remény létezik. Az egyikünk abban reménykedik, hogy a lány nem húz balra [a Tinderen]. Bocs. A másikunk abban reménykedik, hogy amíg itt ül, a holmija magától összepakolódik. Bocs. Aztán lehet reménykedni abban is, hogy eláll az eső. Kétszeresen bocs. De a kedvenc fajta reményem az, amit megalapozott reménynek hívnak – amikor megérted, hogy ha a tettek mezejére lépsz, az mindig kifizetődik.

„Ez volt a témája a talán legmeghatóbb Facebook-posztnak, amit valaha olvastam – és hát azt hiszem, elmondhatom, hogy sok Facebook-posztot olvastam már. Antoine Leiris írta, egy párizsi újságíró, akinek a felesége, Hélène a 2015-ös párizsi terrortámadások áldozata lett. Két nappal később – két nappal! – Antoine nyílt levelet írt a felesége gyilkosainak. "Péntek este kioltottátok egy kivételes személyiség életét, életem szerelméét, gyermekem anyjáét. De a gyűlöletemet nem kapjátok meg. A 17 hónapos fiam ugyanúgy minden nap játszani fog, ahogy eddig is játszottunk, és minden nap legyőz titeket azáltal, hogy boldog lesz és szabad. Mert az ő gyűlöletét sem kapjátok meg."

Itt meg is nézhetitek a teljes beszédet videón: