18 hónap hardcore éjszakázás után Pásztory Dóra megírja a tapasztalatait az anyaság árnyoldalairól

Borítókép: 18 hónap hardcore éjszakázás után Pásztory Dóra megírja a tapasztalatait az anyaság árnyoldalairól
Gyermeket nevelni a legcsodálatosabb dolog a világon. Nappal. Aztán a sötétség leple borul az elcsigázott szülőkre és a fáradtság jeleit nyomokban sem mutató gyermekre, és elindul az alvásthriller. Már hallottam olyanokról, akiknél ez vígjátékként van feltüntetve a családi műsorfüzetben. Na, ezek nem mi vagyunk.

Nálunk kőkemény horror kezdődik, amikor elüti az óra az este 8-at. Persze pontosan tudom, hogy én vagyok minden baj okozója, a probléma forrása és táplálója, de ettől még nem könnyebb elviselni a helyzetet. Én ugyanis imádok aludni. Gyakorlatilag az életem alvástól alvásig tart, reggel az első gondolatom, hogy mikor aludhatok legközelebb. Igen, én sem értem, hogy bírtam 12 éven keresztül 4:44-kor kelni, hogy odaérjek a fél 6-kor kezdődő úszóedzésre. Azt gondoltam, ennyi idő elég ahhoz, hogy a nehéztüzérséggel bombázott bioritmus végre megadja magát és bagolyról fecskévé transzformálódjon, de ilyen csak valami nagyon elborult fantasy filmben történhet meg, a való életben biztosan nem. Tényleg törögettem az éjfélkor is vígan huhogó énem szárnyait, de hiába.

Pont ezért nem voltak illúzióim a gyerekvállalással kapcsolatban sem, tudtam, hogy ez lesz az Achilles-pontom. Mindenhez, amiben csak hiszek, könyörögtem, hogy jó alvó gyereket pottyantson az ajtónk elé a gólya. Bármit kibírok, bármivel szembeszállok, csak mindezt kialudva tehessem.

Kelni, feküdni, kelni
Hát majdnem így történt. Azt hiszem, szülői létünk harmadik éjszakáján zokogtam először, hogy én ezt nem bírom, feladom, aludni akarok. Most gondolatban kissé lekezelően simítok egyet az akkori naiv énem ránctalan arcán, majd pofon is csapom, hogy kapd össze magad, kisanyám, ez még csak a bemelegítés. Akkor még nem is sejtettem, hogy 18 hónap hardcore éjszakázás vár rám.

Az elején még nem is volt durva, pedig már akkor is nagyon tudtam szenvedni, aztán gyermekem életének második félévében felhalmozódott a tennivaló a kis idegrendszerében, amit éjszaka próbált rendezni. Ezt nagyjából 20–30 percenkénti ébredéssel adta a tudtunkra.

Én pedig mentem, mint egy zombi, tettem a dolgom, egy darabig még elveim és akcióterveim is voltak arra vonatkozóan, hogy miként tegyem rendbe szülői működésem első igazi kudarcát, aztán szépen lassan beletörődtem a sorsomba, már nem a „miért nem alszik a gyerek?” kérdés szerepelt elsőként a Google-keresőmben és nem marcangoltam magam nap mint nap, hogy mennyire elrontottam mindent. Csak mentem, melléfeküdtem, megnyugtattam, visszafeküdtem. Aztán egy idő után már nem mentem, hanem magunk közé vettem az ágyba, ezzel is rövidítve a 20–30 percenkénti kötelező ébrenlétemet.

Volt, hogy semmi mást nem kívántam, csak hogy találjak végre olyan kutatást vagy érvet, amelyben olyan mélyen tudok hinni, hogy az elhatározásom ellenére az izmaim ne keljenek önálló életre és 2 perc után ne menjenek oda a zokogó gyerekhez, miután megfogadtam, hogy most már tuti fix, hogy nem kelek fel, sőt, olyan fáradt vagyok, hogy nem is tudnék. Mindig fel tudtam. Volt, hogy háromszor mentem neki az ajtófélfának, számtalanszor sípolt be a légzésfigyelő, amit századszor is elfelejtettem kikapcsolni, amikor leemeltem róla a gyereket, és volt, hogy reggel elaludtam kávézás közben, miután az istennek sem akart kinyílni a hűtő a távkapcsoló piros gombjának nyomogatásától. Biztos voltam benne, hogy mindent elrontottam, és senkinek nem hittem el, aki azt mondta, hogy el fog múlni ez az időszak.

Aztán a kisfiam elkezdett beszélni és járni, és az idegrendszere megérett arra, hogy feldolgozza azt a rengeteg impulzust, ami egész nap éri az agyát, és némi mocorgás, helyezkedés, motyogás után nem sírás következett, hanem békés alvás. Nekem pedig kiült a széles mosoly az arcomra, hatalmasat pacsiztam az elgyötört, kimerült énemmel, és azt gondoltam, jön a hét bő esztendő, alvás téma kipipálva, éljen a jutalompihenés a másfél éves szívásért. Ó, hát ezek a kis anyaszomorítók pont így vannak kitalálva. Hogy amikor az ember túl van egy nehéz időszakon, akkor jön a vigadalom.

Hát nem. Nos, az éjszakai ébredéseket felváltották az altatás körüli küzdelmek. Tudta ám az én gyerekem, hol van anya tűrőképességének a határának a határa. Ugyanis amikor este 8 és reggel 6 közötti időszakra időzítette a kiképzőtábort, akkoriban legalább azzal megtisztelt, hogy 5 perc alatt elaludt. Igaz, hogy egy 50 perces sorozatot sem tudtunk végignézni anélkül, hogy minimum egy kört ne tettem volna a szobájába, de legalább minden este azzal az illúzióval indítottam a műszakot, hogy hát nem túl jó alvó, de legalább az altatással nem kell vesződni. Ennyivel legalább lehet dicsekedni a játszótéren...

Megdumáljuk
Sajnos vagy sem, de ahogy az éjszakai ébredések korszaka is elmúlhat, úgy a nyugodt fektetésé is.
A dackorszakkal és beszédkészséggel ugyanis beköszöntött a végeláthatatlan egyezkedések korszaka, amelyben minden egyes kimondott szótól nő bennem a feszültség. Mert míg ő épp azt magyarázza, hogy az álommanók – akiknek a segítségét hívva próbáltam álomország irányába terelni gyermekemet –, szóval ezek a láthatatlan kis lények véleménye szerint milyen irányból, milyen sebességgel és milyen szögből közelítik meg a szemét, szóval ekkor én elképzelem, hogy mi mindent csinálnék a hálószoba börtönén kívül, ha egyetlen sarjam végre lepaktálna ezekkel a kis lényekkel. Na, ettől baromi ideges tudok lenni, amit nyilván érez és dafke se alszik el. Újra felszínre tör az önvád, remegő kézzel olvasom a sötétben a különböző fórumokat, hogy ki milyen módszerrel szabadult ki 3 évese fogságából, majd amikor már beletörődök, hogy ma sem írom meg a cikket, vasalom ki az ingeket és mosogatom el az edényeket, már nyitnám a számat, hogy valami destruktív mondatban kirobbanjon belőlem a saját magam által generált feszültség, akkor meglátok egy egyenletesen szuszogó kis angyalkát magam mellett. Ilyenkor persze elönti a szívemet a legmelegebb szeretet, amit valaha megéltem, és úgy érzem, én vagyok a világ legszerencsésebb embere, hogy éppen ennek a kisfiúnak lehetek az anyukája, és hogy még sosem ásítoztam ilyen boldogan.

SZERZŐNK Kétszeres paralimpiai bajnok úszó, aki jelenleg Londonban él férjével és kétéves kisfiával. Szívügye a sport és az esélyegyenlőség. Az Eurosport úszókommentátora, a SUHANJ! Alapítvány és a Gondolkodj Egészségesen! Program elkötelezett támogatója.