Nagy visszhangot keltett a nyílt levél, amelyet egy örökbefogadó anyuka írt a hölgynek, aki beszólt neki az áruházban. Egy blogger, Iveta például elküldte nekünk egy korábbi posztját, amelyből kiderül, hogy nagyon hasonló helyzetben van. Olvassátok:

Rossz, kezelhetetlen, buta, neveletlen – mondom el újra magamban, miközben a két gyereket vezetem az autóhoz, patakzik rólam a veríték, és olyan üresnek érzem magam, mint már rég nem.

Beszállunk az autóba, némán kapcsolom be a biztonsági öveket, nem nyerítek, nem kiabálok, csak keresem a öv kapcsát, nehéz betalálni reszkető kezekkel.

Ezalatt a gyerek egyenesen a fülembe ordít, amiért nem vettem meg neki a következő hülyeséget, amivel bepróbálkozott.

Rossz, kezelhetetlen, buta, neveletlen – hallom újra az ítéletet. Olyan érzés, mintha valaki ráolvasná a fejemre az egészet. Leírna vele engem is, a gyereket is, az egész életünket.

Rossz, kezelhetetlen, buta, neveletlen. Elindulnék, de nem bírom elfordítani a kulcsot. Zsibbadni kezd a jobb vállam, hatalmas nyomás van a fejemben. Sírni kéne, kinyitni minden zsilipet. Csak egy könnnycsepp, mondom magamban, csak egy csepp és elviselhetőbb lesz ez az egész!

Nem megy, nekem már ez sem megy. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne kiborulni, látványosan, hangosan, sírva, toporzékolni! Én ehelyett itt ülök az autóban és tartva magam legutóbbi magamnak tett ígéretemhez, nem reagálok ösztönösen és rögtön.

Rossz, kezelhetetlen, buta – ezek neki szólnak.

Neveletlen – ez pedig nekem.

Mert könnyebb így megbélyegezni gyereket és anyát, mint megérteni a sorsukat, felismerni a keresztjüket és odalépni melléjük, segítve útjukat.

Kilenc évvel ezelőtt úgy lettünk szülők egyik napról a másikra, hogy nem volt időnk elgondolkodni a dolgokon. Azok csupán megtörténtek, peregtek, egyik a másik után. Néha mi irányítottuk az eseményeket, de legtöbbször nem. Úsztunk az árral, néha ellene, de a felszínen maradtunk és mára úgy érzem, sikerült jól helyt állnunk.

A második örökbefogadást már az egygyerekes szülők tapasztalatával vártuk. Fele annyi sem volt az kétség, sem az izgulás. Kevesebb volt a kérdés, nagyobb volt az önbizalom.

Amikor először a kezemben tarthattam Nonót, tudtam, hogy ő az enyém. Nem volt több kérdés, akkor és ott már minden elrendeltetett. Nézett rám azokkal a nagy és értelmes szemeivel. Nyugodt volt, már már szinte bölcs, gondoltam akkor. Csak figyelt, én pedig éreztem, hogy mostantól már semmi sem a régi, nekem már attól a pillanattól fogva két lányom volt.

Lélekben legalábbis. Mert ez a rendszer, amelyben élünk, amelyben egymásnak ítéltetnek egymásnak rendeltetett gyerekek és szülők, nem nézi egyikük érdekeit sem. Ez a rendszer, amelyben gyilkossági ügyek és válóperek közé benyomnak egy örökbefogadást, amelyben a bíró azt mondhatja x hónapnyi várakozás után nekem, aki napi huszonnégy órában pusztulok el amiatt, hogy a lányom, az a bizonyos második nem lehet velem, hogy ne legyek türelmetlen, ennyi hónapig várni egy tárgyalás kitűzésére teljesen normális. A fenét normális! Ez a rendszer, amelyben mindenkinek jogai vannak, csupán nekünk hármunknak nincsenek! Ez a rendszer, amely nem segített, hanem fojtogatott bennünket. Belerokkantam azokba a hónapokba, de hazavittem az akkora már majd egy éves picit. Tudtam, hogy a miénk és bíztam, hogy szeretettel és törődéssel...

Mára már tudom, hogy ez nem így megy. Az ő élete nem akkor kezdődött, amikor kaptam egy bírósági határozatot arról, hogy mi egymáséi vagyunk ország és törvény előtt. Az ő életéből akkorra már majdnem egy évet elraboltak. Hány millió pillanatnyi szeretet, törődés, babusgatás, egymás arcába lélegzés, ölelés maradt el? Amikor ránéztem, hálásan nézett rám. Amikor megsimítottam, kirázta a hideg és látszott rajta, hogy boldog a puszta emberi érintéstől. Nem szokott hozzá. Milyen hihetetlen, ugye? Nem szokott hozzá.

Tudtam és tudom én valaha pótolni azt a rohadt egy évet? Lehet egyáltalán? Ki adja azt neki vissza? Ki adja azt nekem vissza? Ebben a pillanatban nem tudom. Nehéz terheket cipelünk.

Gyorsan telnek az évek. Nonó egy igazi csibész lett, életvidám, energikus, nagyon lehet szeretni. S hogy mennyire kell, az most tudatosul bennem igazán.

Mikor ott zúg a fülemben a „rossz, kezelhetetlen, buta, neveletlen”. Amikor semmit se ér a hangos szó, a magyarázat. Amikor csak szorítani kell, erősen és őszintén, mert neki ez kimaradt. Neki ez járt volna. Tőle ezt elvették és én ordítva gyűlölöm az egész rohadt világot, mert ők ebből a gyerekből csak a rossz, kezelhetetlen, buta, neveletlent látják. Nem tudják, milyen fájdalom az, amikor ki vagyunk fosztva. Mi igenis ki lettünk fosztva! Tőlünk annyit vettek el, amennyit nem lehet. Nyomok és következmények nélkül nem!

Lassan négy éves. Felveszem, mint egy kisbabát. Ugyanolyan nagy szemekkel néz rám, gügyög is valamit, az ujját is a szájába veszi, pedig sosem dudizott. Ő most az én kisbabám, négy évesen. A kezemben lenyugszik. Hallja a szívem dobbanását, amit nem hallhatott. Érzi a testem melegét, amit nem érezhetett. Meleg takaróként vonja be a leheletem. Istenemre mondom, hogy ha kell, én egy életen át tartogatom a karjaimban ezt a gyereket!

Visszalépve sokmilliót kell továbblépnünk, folytatnunk mindent, miközben újrakezdünk, néha addig meg sem élt dolgokat. Előre, hátra, jobbra, balra, koreográfia szerint, majd freestyleban. Mindenhogy, bárhogy, csak segítsen. Mindenhogy, bárhogy, csak neki jó legyen!

Annyi erőpróba jutott nekem eddigi 36 évem alatt, amennyi másnak talán sosem. Hogy igazságos-e ez? A fene tudja, de hol ígértek nekünk olyasmit, hogy az életben bármi is igazságos lesz?

Mára már tudom, hogy oda pakolnak, ahol van erő, ahol van akarat, ahol van szeretet. S az ember cipeli a pakkot még akkor is, amikor egyre többen hagyják őt magára. Cipeli, mert ez az ő sorsa. Kiválasztott, nem pedig áldozat.

Vannak egymásnak rendelt emberek. Mi ilyenek vagyunk. Mások, de nem rosszak, kezelhetetlenek, buták vagy neveletlenek. Erre gondoljon monstantól mindenki, aki az én négy éves kisbabám szemébe néz!!!