És a te gyerekedet ki neveli? Az apa, a nagyszülő, a szomszéd?

Borítókép: És a te gyerekedet ki neveli? Az apa, a nagyszülő, a szomszéd? Forrás: Éva magazin / Europress
A gyerekem nem a tulajdonom. Nemcsak én fogom nevelni, hanem az apja, a nagyszülei, a tanárai, az ismerősök, de még az utca embere is (legalábbis megpróbálja). A kérdés csak az, hogy ki mennyire szólhat bele.

Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Az én gyerekem soha nem eszik majd bele a saját kanalával a lekvárosüvegbe. Köszön szépen a néniknek. Minden étkezés előtt megmossa a kezét, és nem mászkál mezítláb a kövön. Dudics Emese írása

Na persze. Csakhogy attól fogva, hogy kibújt az anyaméhből, a gyerekem már nem csak az enyém többé. (Addig sem volt az.) Nemcsak én fogom nevelni, hanem az apja, a nagyszülei, a tanárai, az ismerősök, de még az utca embere is (legalábbis megpróbálja). Egyszóval mindenki, akivel kapcsolatba kerül. A kérdés csak az, hogy ki mennyire szólhat bele.

A szülők

Sejtheted-e, hogy milyen típusú szülő válik majd a társadból? Nagyjából igen, mert egyes kutatások szerint a szülői viselkedésminta már jóval a szülővé válás előtt kialakul. Azért még így is előfordulnak meglepetések, az pedig szinte lehetetlen, hogy a két szülő teljesen összefésülje a nevelési elveit. L. Stipkovits Erika szakpszichológus, terapeuta szerint ez talán nem is baj. Nehéz ugyanis egyforma típusú szülők gyerekének lenni. Itt van például az „idomár” szülő. Ő az, aki állandó elvárásokat támaszt a gyerekkel szemben, aki maximalista, aki állandóan nevel. Két „idomár” szülő mellett a gyerek mindent megtanul, csak éppen az életet nem fogja élvezni. De ha mondjuk az egyik szülő „idomár”, a másik pedig laza, abban a relációban már lehet létezni. Egy ismerős házaspárnál Anna a szigorú, aki nem tűri a levetett zoknit a nappaliban, aki rögtön összesöpri a morzsát az ebédlőasztalról, aki tanul a gyerekkel, aki elvárja a két nyelvvizsgát. Péter pedig a bohém, aki sátrat épít a kertben, akivel el lehet menni csigát gyűjteni, aki megengedi, hogy kimaradjon egy-egy fogmosás. A gyerekeknek nem rossz ez a szereposztás, más-más mintát kapnak a két szülőtől, és megtanulják, hogy mindkettőnek van létjogosultsága. Az ilyen felállás nem a gyereknek nehéz, hanem a szülőknek. Nekik nem biztos, hogy könnyű az együttélés, hiszen Anna falra mászik a férje gombóccá gyűrt ruháitól, Pétert pedig bosszantja a felesége perfekcionizmusa. Akkor valósul meg a harmónia, ha a szülők nem veszekednek a különböző jellemvonásaikon, hanem értéknek tekintik, hogy a társuk másban jó.

Aztán megtörténik: a bézs kanapét egy lekváros tenyérlenyomat díszíti. Arcodra fagy a mosoly, és azon rágódsz: mégis figyelmeztetned kellett volna a kislányt?

Persze van a különbségben olyan pont, ami már nem tolerálható. Kinek mi. Például egy (sok) pofon. „Szinte sokkot kaptam, amikor Laci az orrom előtt megütötte a kisfiunkat – meséli Cili. – Felkavarodott a gyomrom, és úgy éreztem, hogy ezt vagy azonnal megbeszéljük, és soha többé nem fordul elő, vagy elválok.” Cili elveivel ellenkezett a testi fenyítés, de Lacinál, mint kiderült, ez még „belefért”. A házaspár végül terapeuta segítségét kérte, akinél sok beszélgetés alatt fény derült arra, hogy Lacit gyerekkorában rendszeresen verte az apja. Az agresszív mintát tudattalanul is továbbviszi az áldozat, és maga is könnyen agresszorrá válhat. A terapeuta segítségével Laci néhány hónap alatt megtanulta kordában tartani az indulatait, Cili pedig értékelte Laci erőfeszítéseit. A terápiából a pár megerősödve került ki, és Laci magáévá tudta tenni azt az elvet, hogy a verés nem része a szülői eszköztárnak. Ehhez persze érett személyiség, önreflexió és empátia szükséges. Mivel mindezek sokszor hiányoznak az agresszióra hajlamos érintettekből, szakértőnk szerint Ciliék hepiendje egyáltalán nem tipikus.

A nagyszülők

Az unokázás a nagyszülő számára jutalomjáték, hiszen nem őt terheli a felelősség, és a nevelés sem elsősorban az ő feladata. Mint L. Stipkovits Erika mondja, a szülőnek kell meghoznia a gyerek életében a fontos döntéseket: vallásos nevelést kapjon-e, melyik iskolába járjon, mennyi csokit ehet, menjen-e különangolra, hány órakor feküdjön le este és a többi. A jó nagyszülő betartja a játékszabályokat, és ezzel azt üzeni, hogy bízik a saját gyerekében.

Persze vannak önjáró nagyszülők is, mint például Barbi édesanyja, aki szteroidos kenőccsel kezelte az unokája ekcémás bőrét, amíg a gyerek náluk nyaralt. Barbi csak utólag, egy héttel később értesült a dologról, és nagyon kiakadt. A történethez hozzátartozik, hogy a mama bőrgyógyász, tehát tudta, mit csinál, de Barbi szerint az anyjának be kellett volna őt vonnia abba a döntésbe, hogy kezelje-e a gyereket, és ha igen, hogyan. A szakember szerint Barbinak igaza van. Egy telefon nem került volna semmibe. Úgy tűnik, a nagymamában felülkerekedett az orvos. Bár az orvos is köteles tájékoztatni a betegét – illetve, ha gyerekről van szó, a szülőt – a tervezett kezelésről… Barbi anyja nagyon nehezen értette meg, hogy mi a lánya problémája. A mama egy másik esetben is túllépte a hatáskörét, amikor rászólt a kisfiát éppen fegyelmező Barbira: „Jaj, Barbikám, ne légy már olyan szigorú!” Barbi úgy érezte, az anyja kellemetlen helyzetbe hozta a kicsi előtt és ezzel csorba esett a szülői tekintélyén. A szakember azt javasolta Barbinak: legközelebb figyelje meg, hogyan kommunikál vele az édesanyja. Barbi ekkor vette észre, hogy az anyja nem mint felnőttel beszél vele, hanem gyereknek kezeli. Sok munka vár még rájuk…

Ki szóljon rá?

A másod-unokatestvéred vendégeskedik nálad a négyéves kislányával. Fánkot esztek. Beszélgettek, jókat szórakoztok, miközben a szemed sarkából végig látod, hogy a kislány keze csuklóig lekváros. Tudod, ó, hogy tudod, hogy hozzá fog nyúlni valamihez, de türtőzteted magad, és nem szólsz, elvégre mégsem a te gyereked. (Már csak azért sem, mert egyszer egy családi ebéden a melletted ülő rokon kisfiúnál finoman utaltál arra, hogy a szalvétát is használhatná szájtörlésre az asztalterítő helyett. Erre a kisfiú apukája azt mondta neked: „Majd mi rászólunk a gyerekre!” Kár, hogy nem tette, helyette téged hozott kínos helyzetbe.) Reméled, hogy az unokatestvéred rászól a lányára, de nem. Aztán megtörténik: a bézs kanapét egy lekváros tenyérlenyomat díszíti. Arcodra fagy a mosoly, és azon rágódsz: mégis figyelmeztetned kellett volna a kislányt? L. Stipkovits Erika szerint nem: a szülőnek kell rászólnia a gyerekre, akkor is, ha másnak a felségterületén zajlanak az események. Ha nem teszi, azzal téged hoz zavarba, ráadásul azt sem könnyű eldönteni, hogy kinek szólj: a gyereknek vagy a szülőnek? Ha muszáj valakinek – mert különben megtörténik a baj –, akkor már inkább a szülőnek, például így: „Klárikám, te mosod meg a gyerek kezét, vagy mossam meg én?”

Persze nehéz visszafognod magad, amikor a játszóházban minden előzmény nélkül arcon harapja a kisfiadat egy angyalarcú kislány. „Zsebből pofon” lenne az első reakciód, amit persze nem osztasz ki, de azt már nem állod meg, hogy rá ne szólj a kislányra: ilyen elő ne forduljon még egyszer!

Az utca hangja

Úgy tűnik, sokan nehezen bírják ki, hogy ne kommentálják a nevelési elveidet. Cselesek, mert a legtöbb intelem nem neked van címezve, hanem a gyerekednek. „Anya betömte a szád, hogy ne tudj beszélni?” (Ismeretlen nő a buszon a babakocsiban figyelő gyerekhez, majd hozzád: „Szerintem vegye ki azt a cumit!”) „Nem kéred a cumit? Okos vagy, okosabb, mint a szüleid!” (Idegen néni a kisföldalattin a babádhoz, akinek a szájába próbálod visszasegíteni a kiesett cumit.) „Az okos gyerekek nem sírnak, csak a buták. Ezt egy öreg tanítónő mondja neked, kicsikém.” (Váratlanul felbukkanó nő a játszótéren elkámpicsorodó kisfiadnak.) „Ha valamit leversz, anyukádnak kell kifizetnie, ugye tudod?” (Piaci kofa a tipegő gyerekednek.)

Jobban teszed, ha az ilyesmin nem húzod fel magad. Inkább szórakozz rajta. Mert úgy tűnik, ahogy a focihoz, úgy a gyerekneveléshez is mindenki ért. Különösen, ha a más gyerekéről van szó.