Hát az a tragikus helyzet van, hogy mostanában a szomorú zabálások és a sok sör, no meg a korosodásunk kezd meglátszani a csajokon, és sajnos rajtam is. Ezért a szülinapomra, ami harminc mínusz egy, hogy szakadna le az ég, azt kaptam, hogy beírattak egy személyi edzőhöz egy tízalkalmas kurzusra, és jófejségből ők is beiratkoztak a terembe. A tök jófejség illúzióját mondjuk némileg rombolta a tény, hogy Zsuzsa és Elvira felöltöztek a legtapadósabb edzőcuccukba, és a terem másik végéből, röhögve figyelték kálváriámat a személyi edzővel, Csabival. Legalábbis az első alkalommal. Mert többször nem jöttek.
A szenvedés rész rögtön azzal kezdődött, amikor megláttam a fiút, mert olyan, de olyan jól nézett ki, hogy azonnal levert a víz és elgyengültek a lábaim, pedig akkor még ugye edzeni nem is edzettünk. Egy általános állapotfelméréssel kezdtünk: megmérte a magasságomat és a testsúlyomat, hümmögött egy sort, aztán a testzsírszázalékomat is, amire még inkább hümmögött. Alaposan végignézett tetőtől-talpig, és bár kifejezetten jól esett egy ilyen szép fiú pillantása, az már sokkal kevésbé esett jól, amikor a fenekemre azt mondta, hogy hiába formás, ha egyszer zsíros. Nagyot nyeltem, és szomorkodva megszemléltem a zsíros de formást a tükörben, majd felálltam a futópadra, és nagy hetvenkedve elkezdtem futni. A futás az egyetlen sport, amit rendszeresen csinálok, még akkor is, ha egyébként egészségtelenül élek. A futópad után azonban legnagyobb sajnálatomra olyan általános erőnléti dolgok következtek, mint guggolások meg fekvőtámaszok, meg a nagy mumus, a felülés, ami korántsem ment ragyogóan. Végül megegyeztünk egy edzéstervben, amit Csabi kérlelhetetlenül le is vezényelt, és minél több kettlebellt kellett emelgetnem neki, miközben ő arról beszélt, hogyan tartsam helyesen a vállamat, annál kevésbé láttam helyesnek.

Ez a nemtetszés természetesen huss, elillant a következő alkalomra – bárcsak az izomláz lett volna ilyen tűnékeny – és be kell ismernem, hogy a befektetett energia sokszorosa annak, mintha a magas, helyes fiatal srác helyett egy középkorú köpcös, vagy egy nő tartaná az edzéseimet. Hormonok, na. De úgy tűnik, én aztán teperhetek a Csabinak, ő csupán szakmai szemmel, meg a mérőszalaggal, meg azzal a rohadék kis testzsírszázalékmérő kütyüvel méricskél, és továbbra sem túl elégedett. Elvira szerint eleve badarság az egész, nem is lenne szabad, hogy rám mozduljon, akkor biztos kitennék a fitneszteremből. Erre én azzal feleltem, hogy mégse a tanárom, a gyóntatóm, vagy a pszichológusom, szóval ezt az érvet nem fogadom el. Zsuzsa szerint pedig csak simán lusta vagyok és elégedetlen magammal, és ezt transzformálom azzá a kívánsággá, hogy tetsszem Csabinak, miközben igazából annyira nem érdekel, csak az elismerésre vágyom. Ebben azért lehet valami.

Sokat figyeltem Csabit edzés közben, hogy milyen típusú lányokat néz meg, és hogy kikkel beszélget – többnyire szintén a nulla testzsírszázalék felé közelítő edzőcsajokkal – és azon gondolkoztam, hogy talán most először van olyan életemben, hogy valaki nyíltan csak és kizárólag a külsőm alapján ítél meg. Nem érdekli, hogy milyen kedves vagyok, milyen jó a humorom, mennyire nagyokat lehet velem röhögni, milyen jó a társaságomban lenni, milyen művelt és tájékozott vagyok. Csak az, amit a tükörben és a mérlegen lát. Ez zavarba hoz és felbőszít – miközben ezért fizetek neki, voltaképpen ez a dolga. De az is lehet, hogy valójában az az érzés idegesít, hogy mi van, ha Csabi nincs egyedül. Hogy mi van akkor, ha vannak olyan fiúk odakint, akik csak azt nézik, zsíros-e a fenekem. Márpedig biztos vannak. A kérdés az: vajon meg akarok nekik felelni? Nem tudok erre egyértelmű választ adni. És igazából lehet, hogy az egész szituációban ez idegesít a legeslegjobban.
Addig is alaposan kihasználom ezt a fajta megfelelési kényszert az edzéseken. Végül is, még csak most vagyunk túl a felén. És lehet, hogy a végén elég formás lesz a fenekem ahhoz, hogy Csabi, a görög félisten-felsőtestű Csabi elhívjon egy italra – őt ismerve vodka-szódára, abban van a legkevesebb szénhidrát. És akkor, majd akkor el kell döntenem, hogy akarom-e, és igent mondok-e a meghívásra.