Szerencsére egyre többen vannak, akik nem elegáns kennelekből választanak maguknak méregdrága fajkutyát (vagy éppen -cicát), hanem a kidobott, fölöslegessé vált, boldogtalan egykori kedvencek közül keresnek állattársat. Ám egy ilyen lépésre jobb alaposan felkészülni.

Mi várhat ránk?
Kajla kutya az Illatos útról került új gazdájához. Dani kutyás családban nőtt fel, és amikor különköltözött, szeretett volna egy kiskutyát – hamarabb volt meg a név, mint az eb. Amikor meglátta a fővárosi ebrendészeti telepen a vizslaméretű és született kajla kutyát, minden eldőlt. „Vannak viselkedési anomáliái, de akörnyezetemből mindenki elnézi neki, mert az Illatos útról jött. Szerintem ő egyszerűen ilyen. Tény, hogy bizalmatlan minden vendéggel, meg is ugatja őket, de ennek inkább az az oka, hogy védelmez engem és aközös területünket. Más kutyákkal is bizalmatlan eleinte, de pár perc múlva többnyire felenged.”
Andrea szülei a rádióban hallották, hogy a helyi kutyamenhely gazdát keres egy spánielnek. Amikor elmentek érte, kiderült: akutya vak. Persze nem volt szívük otthagyni a nadrágszárukba kapaszkodó ebet, hazavitték saját spánielük mellé. Mindkét kutya kan, ami csak nehezítette a helyzetet, ráadásul az új szerzemény folyamatosan ugatott. Egészen másképp kell kezelni őt, mint a másik kutyát, és persze az eredeti kedvencnek is fel kellett dolgoznia, hogy már nem ő az egyetlen kutya a családban.

Összeillünk?
Bélafalvy Krisztina, a Noé Állatotthon önkéntese és szóvivője azt mondja, hogy kellő szakértelemmel minden kutya nevelhető, még a leghányatottabb múltú is. Ha valaki nem akar „zsákbakutyát” hazavinni, jelentkezzen önkéntesnek egy állatotthonba vagy menhelyre. A szombatonkénti kutyasétáltatás például remek alkalom, hogy közelebbről megismerkedjünk a kiszemelt állattal, és ne akkor érjenek meglepetések, amikor már hazavittük.
Mert visszavinni semmiképp sem tanácsos. Dr. Halmay Dóra, azuglói Ebcsont Beforr Állatorvosi Rendelő klinikus állatorvosa úgy fogalmaz, hogy a kutya nem egy ruhadarab, amit vissza lehet vinni, ha a méret nem megfelelő, vagy mégsem tetszik. Amikor magunkhoz vesszük, úgy fog ránk tekinteni, mint „szabadítóira”, akik végre méltó életet és biztonságot adnak neki. Csalódásba, kétségbeesésbe kergetjük, ha egyszer csak lemondunk róla. Lehetnek persze nem várt események, amikor kénytelenek vagyunk megválni tőle, de ekkor is az a legjobb, ha minden követ megmozgatva magunk keresünk neki befogadót, és nem adjuk be az első menhelyre. És soha ne fogadjunk örökbe állatot ajándékba, más számára – a gazdának és a kutyának személyesen ismerniük kell egymást a közös jövő érdekében.

Otthon, édes otthon
Az örökbefogadást minden esetben személyesen a leendő gazdival intézik, személyi igazolvánnyal, írásos szerződéssel. A komolyabb otthonok, menhelyek vagy már elvégezték az ivartalanítást, vagy meghatározott időn belül kötelezik erre az örökbefogadót. Nemcsak ezt ellenőrzik, hanem gyakran atartási körülményeket is: mint az iskolában a családlátogatás… Sok-sok türelem kell egy ismeretlen előéletű befogadott állathoz. Ki tudja, min ment már keresztül, mitől fog félni, szorongani? Azonnal teremtsünk neki otthonunkban saját helyet, kuckót, pokrócot, tegyünk ki vizet és ennivalót, néhány játékot, hogy ő is otthon érezze magát. Mindenképpen célszerű gyorsan szimpatikus állatorvost találni, aki segít az aktuális állapot (kondíció, egészség stb.) felmérésében. Ő elvégzi a szükséges alapvizsgálatokat, a féreghajtást és a kullancsirtást, s táplálási és gondozási tanácsokat is ad. Az első napokban, ha lehet, ne hagyjuk egyedül új társunkat. Foglalkozzunk vele minél többet, nyerjük el a bizalmát. Ha szükséges, fürdessük meg, de ne ez legyen az első: talán fél a víztől, rossz emlékei vannak. Egyáltalán, ne okozzunk neki indokolatlan félelmet, fájdalmat, traumát – érte már őt épp elég.

Szöveg: Simándi Júlia, fotó: profimedia.hu, Pinterest. Cikkünk az Éva egy régebbi számában jelent meg.