2007 májusában a McCann házaspár a portugál tengerparton nyaralt 3 éves Madeleine lányukkal és 2 éves ikergyerekeikkel. A szülők egy este vacsorázni mentek barátaikkal egy körülbelül száz méterre lévő étterembe, a három alvó gyereket pedig földszinti apartmanjukban hagyták. 10–20 percenként felváltva ellenőrizték, hogy minden rendben van-e, ám két ilyen őrjárat között Madeleine eltűnt.

A gyanúsítás módozatai
Így kezdődött két éve a Maddie McCann sztori, amely alighanem egyedülálló eseményként fog bevonulni nemcsak a gyermekrablási esetek krónikáiba, de a bulvármédia történetébe is. Hogy miért épp Maddie eltűnése okozott ekkora médiaőrületet, arról mára számos teória született. Hiszen ezer és ezer gyerek tűnik el évente, méghozzá úgy, hogy szüleik valóban nem tehetnek semmiről. Nem úgy, mint Kate és Gerry McCann.Azon ugyanis nincs mit szépíteni, hogy a szülők egyedül hagyták három gyermeküket, ráadásul a földszinti apartman verandájának ajtaját sem zárták be. Azzal védekeznek, hogy az étterem nagyon közel volt, és rendszeresen ellenőrizték a házat. 
A fotók alapján azonban nyilvánvaló, hogy az étteremből az apartman bejáratára nem lehetett rálátni. Kiderült, hogy hívhattak volna bébiszittert is; az elegáns üdülőhelynek volt ilyen szolgáltatása. Ezek a tények azonban hamar feledésbe merültek, és a szülők felelősségét egy idő után már csak kevesen feszegették.
Nem is kellett, hiszen hetente robbantak az újabb és újabb elméletek. Egyes szemtanúk például láttak aznap a környéken egy 180 centi körüli alakot, aki valamit cipelt – vagy valakit. A leírás illett arra a férfira, akit a spanyol rendőrség ekkor már jó ideje keresett egy kanári-szigeteki üdülőparadicsomból eltűnt gyerek miatt. Képbe került egy angol férfi is, aki jachtjával két hétig horgonyzott a közeli kikötőben, de röviddel azután, hogy Madeleine-nek nyoma veszett, kihajózott. Sosem találták meg. Majd egy gyerekrablási ügyben szintén gyanúsított svájci férfira terelődött a figyelem. A történet rejtélyességét csak fokozta, hogy a von Aesch nevű férfi nem sokkal később öngyilkos lett.
Igazi krimiszerű fordulat a nyomozás harmadik hónapjában történt, amikor egy időre maguk a szülők váltak gyanúsítottá. A portugál rendőrség ekkor dobta be azt a teóriát, hogy míg a szülők vacsoráztak, Maddie talán meghalt az ágyában. Esetleg gondatlanságból vagy szándékosan megölték. A szülők természetesen azonnal tagadták a vádakat.

A sajtó lendületbe jön
A bulvárlapok egy idő után önállósították magukat, és ha a nyomozás nem produkált is fejleményt, ők újabb és újabb információkkal tartották fenn az érdeklődést. Ámokfutásuk igazi vesztese, egy Robert Murat nevű angol férfi néhány hónapra az ügy fő gyanúsítottja lett – a médiáé legalábbis mindenképp. Murattal kapcsolatban aztán végképp elszabadultak az indulatok, és elképesztőbbnél elképesztőbb „hírek” ömlöttek a szexuális ragadozónak kikiáltott férfiról. Az egyik lap a férfi volt osztálytársaira hivatkozva azt a vad történetet tálalta, hogy Murat gyerekkorában az üvegszemével ijesztgette társait. A történetből annyi igaz, hogy a férfi egyik szemére nem lát, de üvegszeme sosem volt.
Murat ellen végül a portugál rendőrség megszüntette a nyomozást, a bulvárlapok pedig nyilvánosan megkövették, amiért 9 hónapon át hazugságokat terjesztettek róla. Tönkretett életéért 600 ezer font, azaz körülbelül 200 millió forint kártérítést kapott.
A történetnek további muníciót adott, hogy a nyomozás idején a portugál és a brit rendőrség sokszor került konfliktusba. A britek szerint a déli kollégák túl sokat fecsegtek, azaz túl hamar és túl sok információt hoztak nyilvánosságra. A brit bulvármédia – miközben mindennek nyilvánvaló haszonélvezője volt – a portugál rendőrséget választotta célpontjának. Hosszasan elemezték, hogy a slendrián déliek temérdek „hibája” hogyan hátráltatta a nyomozást. Ahogy a The Guardian nevű mértékadó napilap egyik publicistája írta, a brit bulvársajtó lubickolt az „arrogáns idegengyűlöletben”.
De igazságtalan lenne az egész történetet a lapok kielégíthetetlen szenzáció- és profitéhségére fogni. Hiszen ilyen hosszas és fordulatos őrjöngést csak akörül lehet fenntartani, aki hagyja. McCannék pedig nemhogy hagyták, hogy történetüket ízekre szedje a bulvársajtó, hanem az eseményeket keményen kézben tartva maguk is generálták a felhajtást. Magándetektíveket, szóvivőt, sőt, hivatalos médiamanipulátort fogadtak fel. Nyomravezetői díjra gyűjtő kampányukkal 2,6 millió fontot szedtek össze például olyan sztároktól, mint a Harry Potter szerzőjétől, J.K. Rowlingtól. A fél angol fociliga beállt a Maddie-kampányba, az egyik reklámot magával David Beckhammel forgatták. Angol parlamenti képviselők sárga szalagot tűztek magukra a kislány iránti szolidaritás jeléül, McCannéket pedig maga a pápa fogadta, és megígérte, hogy imádkozni fog Maddie-ért.
A szülők és a média közti felhőtlen viszony akkor persze némileg megromlott, amikor McCannéket is gyanúba fogta a rendőrség, ám rágalmazás miatt később őket is nyilvános bocsánatkéréssel és 550 ezer fonttal engesztelte ki az egyik kiadóvállalat.

A krimi, a városi legenda és a valóság
De nem csak a bulvármédiának élénk a fantáziája. A végtelen emberi hülyeségnek köszönhetően itthon is többször körbement egy nagyáruházi gyerekrablókkal riogató hoax, azaz hamis lánclevél. Az alaptörténet szerint a nagyáruházban vásárló szülő egyszer csak nem találja a gyerekét. Riasztják a rendőrséget, a bejáratokat lezárják. A kislány végül drogoktól kábultan kerül elő a vécéből kopaszra borotvált fejjel, fiúruhába öltöztetve. A levél szerint e gyerekrabló módszert azért titkolják, mert még nyomoznak az emberkereskedők után.
A történet annak ellenére makacsul kering az interneten, hogy a kitalált városi legendák szinte minden vonását magán viseli. Ilyen például a forrás hitelességének bizonygatása („Ja és a forrás abszolút biztos!”), valamint a rejtelmesség fokozása a „titoktartási szerződés” megemlítésével. De minimális gondolkodás után annak is feltűnhetnek a sztori buktatói, aki egyébként nem jártas az ilyen áltörténetek stílusjegyeiben. Mégis, egy kismamáknak szóló honlap fórumán nemrég kirobbant vitában a józan megszólalók ellenében egyelőre nyerésre állnak a „sose lehet tudni, jobb vigyázni” felkiáltással pánikolók. „Most minden babás ismerősömnek írok levelet, hogy figyeljen oda nemcsak a sajátjára, hanem más gyerekre is, ha bevásárol” – írja az egyik fórumozó, és máris újabb útjára indul az ostoba pánikkeltés...
Az óvatosság persze nem árt, és az anyai aggodalom is teljesen érthető, érdemes azonban a tényekkel is tisztában lenni. A körülbelül 60 milliós Nagy-Britanniában évi 140 ezer gyerek eltűnését jelentik be, Magyarországon ennek az egytizedét. Az adatokat ugyan a két ország eltérő statisztikai módszerei miatt nehéz összehasonlítani, az azonban egyértelműen jó hír, hogy itthon az eltűnt emberek száma hosszú idő óta stabilan évi 
12–14 ezer között mozog, a felderítési arány pedig 90 százalék felett van. Magyarországot egyelőre elkerülték azok a szervezett gyermekrabló hálózatok, amelyek szexuális, szervkereskedelmi okokból vagy illegális örökbeadás céljából szisztematikusan szedik áldozataikat.
Nálunk a gyerekek „eltűnése” mögött legtöbbször marakodó szülők állnak, az ő huzavonájuknak esik áldozatául egy időre a gyerek is. A fiatalok egy jó része pedig szimpla csavargási vágyból lép le. Negyedük egy nap alatt előkerül, több mint 50 százalékukat pedig egy hónapon belül megtalálják.
Az intézeti gyerekeknél azonban súlyosabb a helyzet, márpedig az eltűnt fiatalkorúak 80 százaléka (!) közülük kerül ki. A 14 és 18 év közötti intézetis lányok zöme prostitúció céljából szökik el, vagy még inkább elszöktetik. Ezekről a kiszolgáltatott lányokról azonban igen kevés szó esik. Hogy miért? Mert ők arctalanok, stabil családi háttér híján igazán senkinek se kellenek, és mivel történetük ismeretlen, nem lehet őket jól becsomagolva bulvárosítani. A Maddie-esetet elemző kritikusok közül sokan kiemelték, hogy az ügyből azért születhetett ekkora felhajtás, mert nemcsak a szőke hajú, szép fehér kislány, de jómódú középosztálybeli orvos szülei is igen kameraképesek, így jól el lehetett adni a sztorit. A szülők pedig elképesztő érdekérvényesítő képességgel igen jól sodorták a szálakat. 
„A szomorú igazság sajnos az – írta Raymond Snoddy újságíró –, hogy ha egy fekete kisgyerek tűnik el Liverpool vagy Glasgow egyik külvárosi lakótelepéről, a nevét sem ismeri meg a világ.”

FOTÓ: Reuters/Vándorkő, Red Dot, profimedia.hu
Éva magazin, 2009. szeptember. Minden jog fenntartva.