Sosem számítottam szilfid alkatnak, mondhatnám úgy is, hogy dundi voltam világéletemben. Már az oviban én voltam az a kislány, akin úgy állt a rózsaszín tündérjelmez, hogy inkább hasonlított egy újszülött vízilóbébire, mint valami légies jelenségre. Az óvó nénik röhögtek is, amikor belibbentem, hogy csak óvatosan, mert reng majd a föld, amerre repkedek. A helyzet az iskolában sem lett jobb, hiába reménykedtek a szüleim abban, hogy majd ha nyúlok egy nagyot, lekopik rólam a babaháj. Nem kopott. Én voltam az osztályban a duci csaj, aki semmit nem tudott megcsinálni tesiórán és nem lógott fejjel lefelé a mászókáról a szünetben a többiekkel. Amikor ötödikbe mentem, tényleg megnyúltam – de ez csak annyit javított a helyzeten, hogy már nem kis dugó voltam, hanem egy nagyobbacska krumpli.

Nem néznek a szemembe

Ahogy kamaszodtam, észrevettem, hogy nekem szinte egyik napról a másikra lett mellem – szemben az osztálytársnőimmel, akik egy egész éven át takargattak mindenféle kisebb dudorokat a tapadós felsők alatt. Persze ezt a fiúk is észrevették, egy csapásra én lettem a sztár a suliban, akit minden srác körberajong, a csajok meg értetlenül suttognak a háta mögött, hogy vajon mit esznek Ritán a fiúk. Hozzáteszem, én sem értettem. Nem lettem szebb, sem kisebb darab, mégis imádtak velem bandázni a hímek. Egy idő után feltűnt, hogy mindenki olyan furcsán lefelé néz, amikor beszélgetünk, nem pedig a szemembe… És ez elkezdett iszonyúan zavarni, mert akkor már tudtam, mire ez a nagy érdeklődés. Azt gondoltam, oké, megnőtt a mellem, a történet majd szépen megáll, ahogy a többi lánynál is. De nem állt meg. A gimit 80C-s mérettel kezdtem, év végére már kellett a 90D-s melltartó. Addig még úgy, ahogy tudtam mozogni tesiórán, legalábbis a jó erős sportmelltartók sokat segítettek. Beválogattak a kézilabdacsapatba, ha már nagy vagyok és erős, jó leszek a beállóba. Egy ideig nagyon élveztem, előtte ugye csak kudarcélmény ért, ha sportról volt szó, itt meg egész jól elvoltam. 100E-nél már kevésbé. Ha fellendítettem a karom, azt hittem, hanyatt is esem azzal a lendülettel. Addigra már a testem többi részéhez képest is iszonyú nagy volt a mellem.

A tarka fürdőruhában

Nem csak a külsődleges dolgok zavartak. Esténként sajgott a hátam, fájt a vállam, légszomjjal küszködtem, és problémás volt a mosakodás is. Konkrétan a nyakamba kellett csapnom a mellemet, ha mindenhol tiszta akartam lenni. Hamarosan már az E-kosár is csak múló emlék volt, 110F-ben nyomtam. A totális megzuhanást egy strandolás okozta tizenhét éves koromban. A vízben ott lebegett körülöttem a mellem, mint két óriási tömlő a tarka fürdőruhában. Hiába próbáltam összeterelgetni, nem ment – és én elborzadva bámultam a jelenséget. Közben azt éreztem, hogy mindenki rajtam röhög. Ettől kezdve ignoráltam a vetkőzős programokat. A sportnak és a strandolásnak befellegzett, már alig tudtam mozogni. Ha hanyatt feküdtem, egy óra múlva fuldokolni kezdtem, olyan súly nehezedett a mellkasomra. Előrehajolni alig mertem, mert féltem, hogy orra esem. Az aktuális pasijaim persze mindig imádták a mellemet, naná, nem nekik kellett vele együtt élni. Ők csak azokban az órákban találkoztak a gigacicivel, amikor hagytam, nekem viszont minden percemet vele kellett töltenem. És egyre jobban utáltam. Érettségire kinőttem az összes melltartóméretet, sőt, a blúzokat is. Attól kezdve csak a speciális boltokban kapható cuccok maradtak. Néha elgondolkoztam rajta, hogy egyszerűbb lenne, ha rögtön valami katonai felszereléseket árusító üzletbe térnék be és egy csapatsátrat kérnék, amit aztán majd átalakítok magamnak. Sokan azt hiszik, hogy a nagy mellű csajoknak nincs gondjuk a nőiességükkel. Hát őket ezúton határozottan ki kell ábrándítanom.

Lila ceruza

Furcsa, hogy a legjobb barátnőm pont az ellentétem: a tipikus kis mellű lány, akinek meg emiatt voltak mindenféle parái világéletében. Amikor Ági összeszedte magát és a megfelelő összeget, hogy szilikonnal pótoltassa mindazt, amit a természet nem adott meg neki, bogarat ültetett a fülembe. Én kísértem el a dokihoz, és ha már ott voltam, elsírtam a bánatomat, hogy ha nagyobb cicit lehet csinálni, akkor kisebbet miért nem? Márpedig lehet, mondta a doki, sőt, ezt még a tb is támogatja. Kaptam tőle egy tájékoztatót a mellkisebbítő műtétről, ami szerint a két keblemnek csaknem az egyharmada gond nélkül levehető. Attól kezdve ezerrel ezen pörgött az agyam. Elképesztő képek jelentek meg lelki szemeim előtt. Láttam magam, ahogy bemegyek a boltba, és veszek magamnak egy csipkés, csodaszép, szexis melltartót – mert van olyan, amibe beleférek. Láttam magam, ahogy fürdőruhában végigmegyek a strandon, ahogy tornászom, vagy éppen ahogy az ügyfelemmel tárgyalok anélkül, hogy keresztbe fonnám a karom magam előtt.

Este aztán leültem a vőlegényemmel – aki egyébként odavan a mellemért –, hogy megbeszéljem vele a dolgokat. Zsolti nem mondta, hogy ne feküdjek a kés alá, neki az a fontos, hogy jobban érezzem magam, és ha ez segít, akkor hajrá. Akkoriban már sokat beszélgettünk a gyerekvállalásról, és megmondom őszintén, az egyik legfőbb ok, amiért halogattam a kérdést, az volt, hogy szó szerint rettegtem: mi történne a mellkasomon, ha ez a két tömlő még tele is lenne tejjel? Négy hónappal későbbre kaptam időpontot a mellkisebbítő műtétre. Szó szerint vágtam addig a centit. Egyre nehezebben bírtam elviselni a testem, most, hogy már tudtam, hamarosan megváltozhat minden. Utáltam tükörbe nézni, próbáltam elvonatkoztatni attól a tehéntől, akit láttam, de nem nagyon ment. Az utolsó napok voltak a legnehezebbek. Aztán egy szép januári reggel becuccoltam a kórházba. A doki lila ceruzával rajzolt be rajtam mindent, ahol majd vágni fognak. És megmutatta, csak hogy lássam. Egy élmény volt. Nagyjából úgy néztem ki, mint egy szabásminta a Burdából. Nyeltem egy nagyot, aztán becsuktam a szemem.

Megkönnyebbülés Amikor kinyitottam, először azt vettem észre, hogy nem fuldoklom, pedig hanyatt fekszem. Egy kiló hetven deka, mondta az orvos. Ennyit pakoltak ki a két mellemből. 90D – ez lesz a cicim új mérete, én pedig alig vártam, hogy megtekinthessem a végeredményt. Két hetet kellett kibekkelnem, akkor lehetett levenni a kötést. Zsolti addigra már szűkülő körökben kerülgetett, ő talán izgatottabb volt, mint én. Azt tudta, hogy nem leszek manökenalkat a műtét után sem, de nagyon kíváncsi volt, mit talál majd a megszokott mellem helyén. A kötés levétele utáni első este egy horrorfilm megtekintésével ért fel. A lila ceruzás vonalakból már sejtettem, hogy nem csupán egy-két metszés lesz rajtam, de erre a látványra nem számítottam. Alul, félkörívben végig volt vágva a mellem, ugyanígy keresztben is, szinte teljesen a két hónaljam között. A mellbimbóm is körbe volt szabva, az volt az érzésem, hogy csak a varratok tartják a helyén. Versenyt szörnyülködtünk a látványtól, de aztán Zsolti elkezdett megnyugtatni: nagyon szép lett a mellem formája, és ha majd halványulnak a sebek, akkor talán én is észreveszem.

Fájdalmaim szerencsére nem nagyon voltak, mázlim volt, nem gyulladt be a mellem, és azt a feszítő érzést sem tapasztaltam, amire az implantos lányok szoktak panaszkodni. Azóta eltelt három hónap. A sebek szépen gyógyulnak, mondjuk nyom nélkül nem fognak elmúlni, de alig marad majd heg utánuk. És a mellem tényleg szép. Már nem két tök formátlan tömlőt látok, ha ránézek, hanem nagy, de formás cicit. Két hónapja lejárok a közeli edzőterembe, mert már tudok mit kezdeni a futópaddal. Fogytam három kilót – a mellemből kivett majdnem kettőn kívül. Minőségi különbség, hogy be tudok menni egy üzletbe, és vehetek magamnak blúzt meg blézert – igaz, 46-os méretben, de legalább találok olyat, ami jó rám! Merek úgy menni az utcán, hogy nem fonom össze a karom magam előtt, és már nem fuldoklom éjszakánként. A mellem ugyan érzéketlen – a doki mondta, hogy a műtéttel át kell vágni az idegek nagy részét is –, de nem érdekel. Nem reagál hidegre, melegre, még a gyengédségre sem, de ez legyen a legkisebb bajom. A tükörben azóta nem egy töltött zoknit látok, hanem egy helyes, huszonhat éves szőke lányt, aki ugyan sosem fog egy fotómodellre hasonlítani, de végre úgy néz ki, mint egy nő. Mint egy igazi nő.

Van hasonló történeted? Oszd meg velünk az [email protected] emailcímen!

Rita történetét lejegyezte Molnár Frutta. Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.