Addig is össze-összefutottunk, de elég semleges volt a viszonyunk. Ott, a világ másik felén, az olimpiai uszoda egyik elhagyatott folyosóján viszont valami végleg eltört: visszafordíthatatlanul elmérgesedett a kapcsolat. Tolja bácsi, az edzőm zavart fel a mérlegre, mert úgy ítélte meg, hogy nincs rám túl jó hatással a paralimpiai falu étkezőjében felállított ingyenes gyorsétterem. Az ebédek és vacsorák túlnyomó részét ugyanis ott költöttem el. Fiatal voltam, tudatlan és vékony. Azt hittem, 4-5 óra úszás mellett semmi dolgom a fogyókúrával és a mérlegrémmel. Így hát boldog tudatlanságban toltam le a dupla sajtos hamburgert a torkomon nap mint nap. Mígnem eljött az igazság pillanata: be sem merem vallani, mekkora súllyal rendelkeztem akkoriban, de egy hét junk food kúra után 2 kilóval mutatott többet a mérleg.

Ma már kiegyeznék ilyen súlygyarapodással, de néhány nappal életem első paralimpiai döntője előtt nem volt olyan szórakoztató a jelenség. Azt hiszem, ekkor fogyókúráztam először. Ekkor ismerkedtem meg az étkezési szabadság korlátozásával, a választás jogának teljes földbe tiprásával. Nem volt opció, jött az utálatos, egyhangú rizs-csirkemell-zöldség kombináció, némi jutalomgyümölccsel kiegészítve. Olyan kis naiv voltam, hogy azt hittem, ez a nagy verseny privilégiuma – ha túl leszünk rajta, minden megy tovább, ahogy addig: tömhetem a bucit, amivel csak jólesik. Azt hiszem, ott Sydney-ben, 15 évesen, a gyorskajáldában ettem utoljára lelkiismeret-furdalás nélkül, boldog fogyókúra- és súlyparaszűzen.

Onnantól kezdve az egész úszópályafutásom legsötétebb zuga az a sarok volt, ahol a ronda, koszos, kis műanyag mutatóval rémisztgető, sárga mérleg állt. Minden hétfő reggelem megrontója. El tudtok képzelni ennél rosszabbat? Hétfő, reggel, mérleg. Azt hiszem, ennél már csak az lett volna nagyobb csapás, ha a kormány bevezeti a hétfői zárva tartást, és nem jutok be egyetlen pékségbe sem edzés után. A taktikám ugyanis az volt, hogy vasárnap koplaltam, szinte csak levest ettem és valami minimális főtt ételt, hétfőn túléltem a méredzkedést és az energiahiányból fakadó szörnyű edzést, majd rohantam az első élelmiszeripari egységbe és még a pénztárost is felfaltam.

Egész sokáig ki tudtam bekkelni a nagyobb pofára esést ezzel a módszerrel, ám egyszer csak Tolja bácsi túljárt az eszemen és egy spontán ötlettől vezérelve kedden is ráállított a mérlegre. Plusz másfél. Amit néhány éve még 20 sajtburgerrel tudtam teljesíteni, az akkorra már egy nap alatt sikerült.

Amúgy sem voltam az az elöl deszka, hátul léc alkat, de a kamaszkor végképp koplalási pályára tett. Mindenféle fogyókúrával akadt dolgom, a legdrasztikusabb az volt, amikor 800 bevitt kalóriával próbáltam meg elfogadható módon teljesíteni 3000 kalóriányi edzést. A mérlegen példásan teljesítettem, az aznapi penzum felénél viszont ki kellett másznom a vízből, mert alig láttam a fejfájástól és szédüléstől. Végül dietetikus segítségét kértem, aki felvilágosított a helyes táplálkozás alapjairól és egy rövid időre meg is szabadított a súlyos terheimtől.

Az aranyérem és a pályafutásom befejezése okozta mámorban szaladtak fel rám a kilók. Azt hiszem, a testem reménykedett benne, hogy ez csak átmeneti időszak és hamarosan újra munkába állok. A szervezetem ezt az üzenetet úgy értékelte, hogy gyorsan tartalékolt, amennyit lehet, mert utána tuti újra elkezdem a szadizást, és jön a hét szűk esztendő. Ebben az időszakban nagyjából attól is híztam, ha az ételre gondoltam. A sportolói létből viszont megmaradt a súlyközpontú gondolkodás, így állandóan a kaján járt az eszem.

Ennek eredményeként az év végén esedékes Év Sportolója gálára már töltött galambként érkeztem, amely állapotról kaptam is némi, nem túl jóindulatú visszajelzést. Ettől eléggé elszomorodtam, amire mi a megoldás? Na mi? Naná, hogy a csoki. A bajt még azzal is tetéztem, hogy néhány hónapra Bécsbe költöztem, ahol nagyon rövid idő alatt tudomást szereztem a Mozart-golyó gyár outletjéről, ahol 1 kiló kishibás, csomagolás nélküli édességet 1 euróért árulnak. Plusz 10 kiló. Ennyi lett a végeredmény. Ha valaki azt gondolná, hogy ez nem is olyan vészes, akkor még azt is hozzáteszem, hogy az akkori testsúlyom egyötödét kaptam magamra néhány hónap leforgása alatt. Mi erre a reakció? Pánik, fogyókúra... meg egy kis csoki. Teljes kétségbeesésemben könyörgő levelet írtam egy ismert fitneszedzőnek, hogy csináljon velem valamit, szabadítson ki a zsírbörtönből, amire azt az egyszerű, de egyáltalán nem nagyszerű választ kaptam, hogy

Rendkívül jól éreztem magam attól, hogy töltött galamb szintjéről vágósúlyban lévő sertéssé küzdöttem fel magam. Ettől megint elszomorodtam és bevágtam nagyjából félkilónyi édességet, amitől viszont olyan lelkiismeret-furdalásom támadt, hogy már kentem is be a combom paprikakrémmel, tekertem körbe röcögő sonkáimon a fóliát és rohantam a futópadra vezekelni. Éppen csak a vonalkód hiányzott rólam és már feküdhettem volna be a hűtőpultba akciós felvágottnak.

Habzsolás helyett

Évekig játszottam ezt a szélmalomharcot a kilókkal. Zabálás-lelkifurdalás-fogyókúra-zabálás: ebben az ördögi körben tengődtem. Nem voltam hajlandó nagyobb ruhákat venni, hisz biztos csak átmeneti, hogy lepattan a gomb a farmerról és csak toppal tudom felvenni az ingeimet, mert nem érnek össze. Képtelen voltam elfogadni a megváltozott kontúrjaimat, a mérleg kijelzőjét és azt, hogy nem gyors és látványos eredményre van szükségem, nem valami csodafogyókúrától fogom jobban érezni magam a bőrömben, hanem ha alapvetően megváltoztatom a hozzáállásomat magamhoz és az étkezéshez.

Azt hiszem, olyan versenysúly plusz 5 kiló és többéves jojózás volt az a pont, amikor elengedtem a frusztrációimat és eldöntöttem, hogy megtanulok együtt élni ezzel a testtel. Lecseréltem a ruhatáramat és annyira odafigyeltem az étkezésekre, amennyire ahhoz kellett, hogy ne kezdjek el hízni. Szépen lassan megnyugodott a lelkem, eltávolodtam attól az időszaktól, amelyben a fizikumom állt a központban és feladtam a harcot a kilókkal.

Ezután kezdtem el fogyni. Azóta vannak kisebb súlyingadozásaim, de nagy problémák nincsenek. Az evést táplálkozásra cseréltem, a habzsolást pedig az ízek megismerésére és kiélvezésére. Az ételek már nem ellenséges kalóriákat, hanem felfedezésre váró élményeket jelentenek. A súlyom a lelkem tükre, úgyhogy ha változtatni szeretnék, akkor azt fogyókúrás receptek kutatása helyett önvizsgálattal kezdem.