Randikrónikák: A Tinderen nincs kémia

Borítókép: Randikrónikák: A Tinderen nincs kémia Forrás: Europress
Így (ne) pasizz be manapság: sokat látott, hallott és tapasztalt barátnőnk elképesztő fiúzós kalandjairól mesél. 8. rész.

Hát az van huncutkáim, hogy megígértem, hogy mesélek nektek kicsit a Tinderes élményeimről. Tudni kell, hogy Zsuzsának, Gergőnek is nekem is ott figyel a kis tüzes app a mobilunkon, és több kocsmázás is fordult már egymás mellett jobbrahúzogatós és nagyokat röhögős Tinder-partikba. Zsuzsa egyébként egyszer kijelentette, hogy ő aztán soha nem randizna innen sráccal. Gergő bölcsen hallgatott. Én meg hát... én meg közöltem Zsuzsával, hogy szerintem pont félreérti a Tindert. Mert tutira nem a randi a lényege. Hanem épp ellenkezőleg. Valljuk be, a Tinder egy dugóapp, és aki nem annak megfelelően használja, az eléggé rá is farag.
Egyszer pedig, hogy is mondjam... én is ki akartam próbálni. Tudtam, hogy a péntek estémen egy barát sem lesz elérhető (legalábbis nem használható, városba menős állapotban), és éppen senki nem akadt a láthatáron, mármint fiú, mármint úgy..., így már szerdától kezdve azzal a céllal böngésztem a fiúkat az appban, hogy valamelyikkel találkozni fogok.
Előre leszögezem, hogy valami miatt a Tinderen siralmas a felhozatal férfiakból. No offence, de tényleg. Csajokból, ahogy régebben Gergő válla fölött átleskelődve láttam, sokkal nagyobb a választék, de pasikból fent van az összes olyan, akivel tuti nem találkoznék, soha, sehol, semmilyen célból – egy idő után már tényleg csak a makacsságom tartott a döntésem mellett, mert egyébként egy gyors séta alatt egy maréknyi olyat találtam volna a belvárosban, mint a Tinder legkrémebb krémje.

Végül, hosszas böngészés után, kikötöttem egy srác mellett.

Egy nagyon szép libanoni arab fiú volt, sötét színekkel, pont az esetem, a itt tanult orvosnak. (Kérlek, ne legyetek fejben sem rasszisták, én se vagyok az: a rosszindulattól kell félni, nem az emberek származásától, úgyhogy...) Először én azt tettem, hogy próbáltam több szempontból csekkolni, hogy egyáltalán létezik-e és az-e, akinek mondja magát: aztán megbeszéltem vele egy találkozót péntek estére.
Magas volt, gyönyörű göndör fekete fürtökkel és nagyon gondosan ápolt szakállal: mint az arab sejk a mesékből. Pont tökéletes egy gyors kalandra, gondoltam. Megkérdezte, elvigyen-e vacsorázni, amit én visszautasítottam, mert nem akartam kihasználni. Megegyeztünk egy sörben az egyik kedves belvárosi kézműves sörözőmben.
Aztán eljött a nagy este... és a nagy izgalom. Én még sose találkoztam ezzel a fiúval. Mi lesz, ha nem is olyan lesz, mint a képeken... mi lesz, ha...

És tudjátok mit? Olyan volt.

Echte olyan magas, és göndör, és fekete, és perzselő szemű, és helyes, és okos, és kedves volt, mint amilyennek mutatta magát. De. Egyetlen egy probléma volt. Bárhogy is próbálkoztam, egyszerűen nem tetszett. Ott üldögéltem, kellemesen és hosszasan elcsevegtem vele angolul (tökéletesen, már-már mívesen beszélte a nyelvet), mindenféle intelligens és izgalmas témáról, politikáról, irodalomról, filmekről, élveztem, hogy fiatal, gazdag, művelt – csak éppen izzani nem izzott köztünk semmi. Egy rohadt kis szikra sem. Egy szikrácska sem. Egy irinyó-pirinyó sem. Semmi. Ennyi erővel a poharamhoz is beszélhettem vonla. Vagy ő a sajátjához. Megittam két sört, aztán bocsánatot kértem, és eljöttem. Szerencsére a srác tényleg jófej volt, nem szólt semmit.

Érezte ő is, mi történt. (Semmi.)

Annyira ki voltam borulva a sikertelenségtől, hogy átmentem a Kraftba. Az egyik volt főnökömé, akinek évekig voltam az asszisztense, és szeretek oda menni akkor is, ha egyedül vagyok, mert ismerem a személyzet nagy részét. Beadtam a kabátomat, kézhez kaptam egy gintonikot, és kotródtam be a tánctérre, hogy kicsit kimozogjam magamból a csalódottságot.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy magas, inkább karimzatikus, mint helyes szőke sráccal táncolok. Hatalmas orra volt és kicsit ferde álla – de olyan lefegyverző mosolya, hogy bele lehetett szédülni. Intett, hogy üljek le vele. Megrántottam a vállamat. Miért is ne. Leültünk a fotelekbe, és elkezdtünk egymással beszélgetni. Egy francia rendőr volt, szabadságon, Pierre-nek hívták. Rosszul beszélt angolul, mint a legtöbb francia, és nem is volt valami túl okos, de szép ragadozóvigyora volt, és olyan izmos alkarja, hogy egy idő után nem is tudtam másra figyelni (iszonyatos férfikéz-fetisiszta vagyok). És milyen humora! Te jó ég. Egy idő után már szabályosan fájt a hasizmom a szüntelen nevetéstől.
Amikor meguntuk a helyet, és már egészen összegabalyodtunk, az én lábaim átvetve feküdtek az övén, ő pedig a térdemen nyugtatta (azokat a szép hosszú) ujjait, és a többi aprócska szexi dolog, megkérdezte tőlem, hogy nem éjszakáznék-e vele. Úristen, hát persze, erre a kérdésre vártam egész végig.
Kimentünk a taxihoz. Megkérdezte, alhat-e nálam. Megráztam a fejem, nem volt kedvem hozzá. Whatever, felelte, és elmentünk a hoteljébe valahol a Városliget mellett – és hát egy csodálatosat szexeltünk. Ezt nem nagyon kell magyarázni. Amikor minden működik. Beleszagolsz valakinek a nyakába és onnantól kezdve kívánod. És akkor nézzetek rám. Összegabalyodtam egy nem is túl helyes francia, angolul alig beszélő, szőke (!), és egyáltalán nem művelt rendőrrel.

De a kémia, hát az mindent visz.


Aztán reggel egy újabb szex után arra döbbentünk rá, hogy egymás karjában fekszünk órák óta és beszélgetünk az ő munkájáról, meg képeket mutat mindenféle egoztikus francia gyarmatról, ahol szolgált, meg röhögünk és viccelődünk, aztán tusolunk, aztán szeretkezünk a zuhany alatt, aztán lekísér egy pékségig, nem tudunk elválni egymástól, véletlenül együtt töltjük az egész délelőttöt félig másnaposan a tegnapi ruhánkban – én szégyenletes, nőhöz nem illő, sminkeletlen és fáradt állapotban, ő meg a kötelező városnézés helyett.
Ha egy városban élnénk, randiznánk – ebben állapodtunk meg végül. Aztán hazautazott. Bejelölt Facebookon, néha ír, néha megígéri, hogy jön majd Budapestre. Franc se tudja, jó lenne. De csodálatos történet volt így is. Olyasmi működött közöttünk, ami – bármilyen hightech, és csodálatos, és személyre szabott appot is fejlesszenek egy számítógépes, hideg laborban – csak élőben, ember és ember, hús és hús, szervek és szervek, illatok és érzékelő lények közötti kölcsönhatásban működik.

[cikk=47976]