A Valentin-napot én elemi hülyeségnek tartom, persze csak azóta, mióta nincs kivel megünnepelni. Nem tudom amúgy, hogy a korral vagy az egyedülléttel múltak-e el a romantikus hajlamaim, vagy csak simán hozzászoktam az elkerülhetetlenhez, de az utóbbi években a Valentin-nap pontosan ugyanolyan februári nap a számomra, mint az összes többi, kivéve, hogy óvatosan kell közlekedni az utcán, nehogy felnyársaljon egy rózsa, vagy föl ne boríts egy hevesen csókolózó párocskát valamelyik utcasarkon. De egyébként még a nemzetközi palacsinta nap is mélyebb érzelmeket kelt bennem, mint február 14. Ez van, ezt kell szeretni, megöregedtem, na.

Persze közvetlenül a Milánnal való szakításunk után az első Valentin-napba majdnem belehaltam.

Karácsonykor cuccoltam ki tőle (soha jobbkor, ugye – majd egyszer elmesélem), és az év elejét – ami valljuk be, eleve egy undok, szürke, nyálkás, depresszív időszak – azzal töltöttem, hogy a munkaidőmön túl Zsuzsa kanapéján fetrengve ölelgettem egy doboz csokoládét/kfc-s papírvödröt/borosüveget. Elképzelhetitek, hogy néztem ki. Soha életemben nem álltam még ennyire közel ahhoz, hogy páros lábbal tegyenek ki a munkahelyemről. Zsuzsa időnként aggódva benyitott egy bögre teával, megkérdezte, minden rendben van-e, én meg üvöltve bőgtem hogy jaj csak ki ne mondja A NEVET.

Aztán, néhány hét után rájöttem, hogy még élek.

Nagyszerű felfedezés volt!

Még mindig el tudtam sírni magam 30 mp-en belül, ha a Mil.. kezdetű szóra gondoltam, de már majdhogynem meg kellett erőltetnem magam egy jó kis bőgéshez, felidézve a legkellemetlenebb emlékeinket, és a legmegalázóbb sértéseit. Újra belső igényemmé vált, hogy megmossam a hajam, és úgy öltözzek fel, mint egy nő. Elkezdett zavarni a kalóriafölösleg okozta párnácska a derekamon. (Állítólag amúgy vannak olyan szerencsések, akik a szakítás után fogynak. HAHA!) Időnként már fel is nevettem valami viccen.
Ekkor vett kezelésbe Gergő és Zsuzsa. Bárhogy ellenkeztem, becsomagoltak a legjobb ruháimba, és elvittek magukkal bulizni. Sörözgettünk, koktélozgattunk, beszélgettünk. Mint a régi szép időkben. Mintha nem lett volna összetörve a szívem. És miközben próbáltuk elkerülni a Mil... kezdetű témát, természetesen folyamatosan visszatértünk rá, és Gergő és Zsuzsa is beszéltek kicsit a hasonló élményeikről, én pedig elkezdtem azt érezni, hogy borzasztó önző vagyok már ezzel az önsajnáltatásommal. Mindenkinek volt ilyen, mindenki össze tudta kaparni magát és folytatni tudta az életét. Mégis, meddig fogom az egyébként csúcs kis életemben, a szuper munkám mellett és a remek barátaim között sajnáltatni magam, csak amiatt, mert volt egy seggfej, aki megcsalt, és utána közölte, hogy jajbocsi, mégse kellesz? Nem olyan, mintha hagynám, hogy ő nyerjen? Hát fuck off Milán.

És így Valentin-napra, bár még nem mondtam volna magam teljesen gyógyultnak, de egész közel álltam hozzá.

Valentin-nap estéjét természetesen együtt töltöttük a barátokkal. Beültünk egy kis bárba, és figyeltük a többieket, akiknek hozzánk hasonlóan a fröccsöspohár volt a partnere. A dátumtól eltekintve egyébként fergetegesen éreztük magunkat, egy csendes, beszélgetős, csocsózgatós este volt, kiürült néhány korsó, feltettünk pár számot a zenegépen, jól éreztük magunkat csak úgy egymással, mint haverok. Éjfél közeledtével azonban Zsuzsában megint felhorgadt a „most azonnal menjünk át valahova táncolni” fenyegető ösztöne, mi pedig úgy döntöttünk, hogy elkísérjük.

És ekkor megláttam a fiút.

A bárpultnál állt, egy barátjával beszélgetett. Magas volt, barna, borostás, sötét szemű, erőteljes orrú, pont ahogy szeretem. És mikor ránéztem, ő is engem vizslatott, azzal a leplezetlen érdeklődéssel, amit minden nő szeret. Úgy belepirultam, hogy gyorsan innom kellett, legalább a pohár takarjon egy kicsit. Nem is emlékeztem már rá, milyen ez az érzés, milyen, amikor elfogadhatsz egy ilyen pillantást, és viszonozhatod... Zsuzsa, kissé spiccesen felkuncogott, és suttogva megkérdezte, hogy nem akarom felszedni?
Nem is tudom, feleltem. Tudod, látom rajta, hogy elég okos lehet. De tutira nem úgy, ahogy én szeretem. Biztos más filmeket nézett kiskorában és más könyveket olvasott, és akadozva beszélgetnénk, miközben mindketten vonzódunk egymáshoz, és aztán mivel részegek vagyunk és nem ismerjük egymást, béna lenne a szex, aztán jönne a kérdés, hogy megadjam-e a számom, vagy elkérjem-e az övét, ki írjon először, találkozzunk-e, napfényben tetszik-e, van-e közös témánk, megcsókol-e, kiderülne hogy horkol, hogy bunkó, hogy nem szereti a gyerekeket és a kiscicákat...
Hohohó, vágott közbe Gábor is, akkor most végül is akarsz ezzel a sráccal valamit, vagy indulhatunk?
Ezen egy darabig elgondolkoztam, majd kiböktem: nem akarok tőle semmit. Nem akarom még a nevét se tudni. De azért szívesen csókolóznek vele. Csak egyet. Senkivel nem csókolóztam Milán óta.
Zsuzsa és Gergő egymásra néztek, majd Zsuzsa vállat vont, és az mondta: hát akkor kapd le.
Hogy micsoda? – kérdeztem hátrahőkölve. És mi van, ha herpeszes?
Ne haragudj de nem fogok odamenni hozzá, és megkérdezni, hogy bocsika, ugye nem vagy herpeszes, mert a barátnőm, bár a nevedre nem kíváncsi, de szeretne veled csókolózni – közölte Zsuzsa.
Ja, hát akkor nem, ha ennyit nem teszel meg értem, akkor nem is kell, feleltem félig-meddig viccelődve. Összeszedelőzködtünk, és én anélkül, hogy ránéztem volna srácra, az ajtó felé sétáltam.
Aztán megtorpantam. Visszafordultam, odamentem hozzá, és megcsókoltam. Szorosan átölelt és visszacsókolt, olyan igazi, szenvedélyes, pont megfelelően puha és megfelelően harapós és finom csókkal, amit szeretek. Egészen belezsibbadtam. Aztán kibontakoztam a karjai közül, és mielőtt megkérdezhette volna, hogy ez mégis mi a fene volt, szinte futva indultam Zsuzsa és Gergő után, akik az üvegajtón túlról szurkoltak. Nem kérdeztem meg a srác nevét, és nem adtam meg a számomat sem. Aznap este pont ennyire volt szükségem. Életem legjobb csókjára. De ki tudja? Lehet hogy pont azért volt életem legjobb csókja, mert nem folytatódott....

[cikk=42854]