Szinte biztos vagyok benne, hogy nincs olyan házasságot tervező, vagy annak halvány gondolatával is kacérkodó nő a bolygón, aki legalább egyszer ne játszott volna el a gondolattal, hogy vajon hogyan hangzana a neve, miután bekötötték a fejét. Talán akad olyan is, aki minden hosszabb-rövidebb románcnál „felpróbálta” az aktuális hódolója nevét, és olyan is, aki csak annál az egy, nagybetűs IGAZINÁL, aki mellett úgy döntött, hogy letáborozik.

Nem fogom ferdíteni a sztorit, én is megtettem ugyanezt néhány alkalommal, hogy jókat nevessek, vagy épp elszörnyülködjek egyik-másik hangzásán. És megtettem most is, amikor már élesben játszom, hogy hátha a végtelen elköteleződés érzésének hatására változik a véleményem. De nem, úgy tűnik hajthatatlan vagyok, saját magammal szemben. Mindig is úgy gondoltam, hogy bármi is történjék, én ragaszkodni fogok a saját nevemhez. Persze most rengetegen gondolhatják rólam például a következőket:

• Akkor meg minek megy férjhez?

• Micsoda feminista hozzáállás!

• Sajnálom szegény férjét, biztos nem lehet könnyű neki!

• Szép kis feleség lesz az ilyen nőből, ha már az elején ilyen elképzelései vannak!

Pedig hiszitek vagy sem, nem a női mivoltom, és nem is a férfi szerepkörhöz való viszonyommal áll kapcsolatban az elhatározásom. Egész egyszerűen legbelül, valami megmagyarázhatatlan helyen – mondhatnám úgy is, hogy a zsigereimben – ott van ez az inger, ami a névváltoztatás értelmét próbálja megállás nélkül eladni nekem, aki mindeközben mintegy pajzsként tartja maga elé az „én én vagyok” érzést. Viszonylag sokáig tartott, amíg ki tudtam fejezni magamnak ezt a súlyos „miértet”.

De most már pontosan tudom, mivel állok szemben: az önképem, a magamról alkotott tudatom foggal-körömmel próbálja távol tartani a változást. Szüntelenül zajlik bennem a dialógus.

- Semmi nem fog változni: ugyanaz az ember, ugyanaz a nő leszek, aki, eddig voltam.

- Pontosan! – Súgja ekkor az eszem. – Ha ugyanaz maradsz, akkor meg minek kéne neked új név? Mégis kinek játszod itt az agyad?

- Kinek játszom? Jó kérdés. Jól tudom, ezerszer átbeszéltük: a férjemnek sem jelent ez semmit. Mégis egy pillanatig úgy éreztem, hogy mindenkinek tudnia kell a boldogságomról, hogy legszívesebben ország-világ elé tárnám, hogy megtaláltam azt, akit. Hogy ki kell nyilatkoztatnom, hogy attól a naptól kezdve hivatalosan is szimbiózis a közös létformánk. Hiába röhögsz, így érzem! De igazad van, csak magamnak kell megfeleljek!

- Tehát akkor, ha megfelelsz magadnak, akkor megfelel a régi név is, igaz?

- Igaz. Az eddigi nevet is meg fogják tanulni az óvónők, meg a tanár nénik az iskolában, amikor megyek majd a gyerekemért, hiába nem ugyanaz a vezetéknevünk. Mégsem kell az összes igazolványomat és hivatalos iratomat megváltoztatni.

- Nem kell, hogy „né” legyél, és a kimondhatatlan kötőjeles verzió miatt sem pislognak majd rád az ügyfélszolgálatokon.

- Köszi, de ezzel nem lettem beljebb, ezután is ugyanúgy elírják majd a nevem mindenhol!

- Na látod, annyi neved lehet, amennyi másnak sosem, esküvő ide vagy oda!

- Akkor azt mondod, kibírom az elkövetkező időszak kérdezősködéseit, sopánkodásait és egyet nem értéseit?

- Azt. Eddig nem volt bajuk ezzel a névvel, most milyen jogon kötnének bele?

És milyen igaza van ennek a belül őrt álló énnek! Szeretem a nevemet, büszke vagyok rá, hogy viselhetem és azokra is, akiktől kaptam. Ezzel a névvel fedeztem fel eddig a világot és a világ is ezzel fogadott be engem az elmúlt harminc évben. Akár nagyot is alkothatok még ezzel a névvel, vagy büszke lehetek arra, hogy ez alapján találnak rám az emberek, amikor egy munkáját odaadással végző coachot keresnek. És még ha az én rövid történelmem nem is hagy majd nagy nyomot a történelem egészén, biztos lehetek benne, hogy a nevem nem illan el a tavaszi fuvallattal, ahogy kimondom az igent, és nem merül szinte észrevétlenül feledésbe.

- Ez a végleges döntés, vagy kell még az öncoaching?

- Elfogadom, hogy állandóan alakulok. Rengeteg új, külső tényező formálja a személyiségem, és hogy bár még ugyanaz vagyok, mégis egyre inkább mássá válok, ahogy fejlődöm általuk.

Nem félek a változástól, de jól esik, ha van egy apró dolog a világomban, ami képes állandó maradni. Valami, amit egyszer megkaptam, és tudom, hogy soha nem veszik el tőlem. Valami, ami meghatároz, ami másokkal megismertet, amelyhez oly sok kép és emlék kapcsolódik az ismerős fejekben. A név, ami akkor is velem volt, amikor a férjem belém szeretett.

A cikk írója life coach, aki szentül hiszi, hogy a coachnak sem árt néha egy kis coaching. Ha életvezetési kérdésed van, ide kattintva megtalálod az elérhetőségét.

Mert valaki még a nemi szervét is elnevezi, ki így, ki úgy. Valakik így: