Még a legjobb testvérek között is megtörténik, hogy néha bizony az egyiknél betelik a pohár a másikkal kapcsolatban. Biztosan sokan vannak azok, akiknél a civakodás, egyet nem értés természetes állapot, én azonban egy olyan ismerősöm történetét mutatom most be, akik alapvetően nagyon szeretik egymást a testvérével, és pont ez a szinte önzetlen szeretet az, ami eddig minden alkalommal meggátolta abban, hogy a húga fejére olvasson kicsit és elmondja a sérelmeit. Okulva az eddigi tapasztalatokból, úgy döntött, ez mostantól megváltozik.

[cikk=44965]

Judit egy igazán sikeresnek mondható, negyvenes éveiben járó nő, aki remek élettel büszkélkedhet, beleértve egy boldog, összetartó családot is. Győrben él és dolgozik, két kamasz gyereket nevel, mindemellett a már jó ideje nyugdíjas szüleit is szépen terelgeti, bevonja a család életének körforgásába. Testvére, a nála pár évvel fiatalabb Ildikó bő tizenöt éve él Budapesten, de havonta egyszer és ünnepekkor hazatér a szülővárosába családjával. A szüleikkel való kapcsolatuk mindig is szeretetteljes volt, de mióta a szülők egyre idősödnek, Judit úgy érzi, egyedül maradt a mindennapos gondokkal. A gond szó itt talán nem is állja meg a helyét, hiszen szívesen tesz minden erőfeszítést a jólétükért, inkább csak úgy érzi, hogy a testvére egyáltalán nem veszi ki a részét semmilyen feladatból. Mondhatnánk, hogy nyilván azért, mert nincs ott. De a helyzet nem ennyire fekete vagy fehér, hiszen ha nagyon akar valaki segíteni, megleli a módját.

„Amikor édesapánk leesett a létráról és eltörte a csuklóját, a húgomnak eszébe sem jutott felajánlani, hogy majd ő beviszi az ambulanciára, pedig épp nálunk vendégeskedtek a férjével és a nagylányukkal. Állt és bámult rám, várva hogy mikor ejtem ki a számon a varázsszavakat, hogy „majd én elintézem”.Amikor néhány héttel később ismét nálunk járt, megjegyezte, hogy apu mennyire jól van már az addigiakhoz képest és milyen jó kedve volt, amikor meglátogatta. Naná, mégis ki nem örül a gyerekének? Azt persze megint nem látta, hogy előző este apánk még épp készült „meghalni” a fájdalomtól, amikor átkötöztem a karját.”

Meséli Judit, aki egyszerűen nem érti, hogy nem veszi észre a testvére, hogy jobban is kivehetné a részét a szülők gondozásából.

„Végülis ő mindig csak a jó pillanatokat látja, egy harmonikus családot, kedves, békés nagyszülőket. Nem hallgatja végig anyánk tíz percenként megújuló véleményeit, károgását, az állandó elégedetlenkedést mindennel és mindenkivel szemben. Többek között velem és a családommal szemben is. Hiszen igaz, hogy majd szétesik már a vízcsap a fürdőszobájukban, de vérig sértődik, ha veszek egy újat és kihívok egy vízvezeték szerelőt, hogy megcsinálja. Nem Ildikó savanyodik be teljesen az öregek egymással vívott pitiáner harcaitól és nem is ő békíti ki őket minden egyes alkalommal. Ő mindig csak azt kapja, amit kapni akar: egy álom családot. Egyedül én tudom csak, hogy mindez csupán illúzió.”

És hogy miért tűrte eddig, miért csinálja? Mert mégis ki csinálná, ha nem ő? Szeretné, ha továbbra is mindent megadhatna a szüleinek, ahogy ő is minden támogatást megkapott tőlük. Ez, a tisztelet, a becsület és a szeretet a mozgatórugója Judit minden cselekedetének, ez generálja azt a mérhetetlen segítőkészségét, amiért nem, vagy csak igen ritkán jár hála.

„Az évek során természetessé vált, hogy én vagyok a fő ügyintéző a családban. Az éppen aktuális dolgokon kívül én járok a szüleinkkel bevásárolni, gyógyszertárba, a legkülönfélébb orvosokhoz. Mi visszük őket magunkkal nyaralni, mi vigyázunk a három macskára, ha elutaznak apám rokonaihoz. Igen, még akkor is, ha a férjemnek minden alkalommal bucira dagad a macskaszőrtől a feje. Én küzdök anyámmal, hogy igenis vegye be az összes vitamint és gyógyszert, amit felírtak neki a csontritkulásra. Ugyancsak én találom meg a be nem vett bogyókat a szemetes alján néhány véletlen alkalommal. Mindezt azért teszem, és azért tolerálom, mert szeretem őket, és mert úgy érzem, ez a kötelességem. De kérdem én, a húgom sosem érzi ezt?”

[cikk=45505]

A kishúg úgy tűnik, rendre megelégszik a passzív családtag, vagy úgyis mondhatnánk, hogy külső szemlélő szerepével. Véleményt természetesen mindezek ellenére előszeretettel formál, mindenről, de legfőképpen Judit viselkedéséről.

„Az egyik legdühítőbb kialakult közös szokásuk az, hogy amikor én teszek valamit, ami a szüleim szerint kifogásolható, vagy számukra nem tetsző, rögtön megy a telefon a húgomnak, akinek elsírják a bánatukat, beleértve ebbe az én gonosszá avatásomat is. Ezek azok a pillanatok, amikor úgy érzem, legszívesebben világgá mennék.”

Ennek ellenére még egyszer sem eredt útnak Judit, inkább lenyelte az igazságtalanul rárótt dolgokat és igyekezett továbblépni. Persze előfordult már, hogy nem bírta tovább magában tartani, ami belülről kitörni kívánkozott és néhányszor könnyek között ugyan, de kitálalt a szüleinek arról, mennyire bántja ez a viselkedés. Természetesen ez is hamar Ildikó tudomására jutott, aki a következő nyájas szöveggel próbálta mosni kezeit: „Juditka, örüljünk, amíg élnek és egészségesek a szüleink, nem kéne így bánni velük, nem ezt érdemlik.”

Mert Judit ezt érdemli? Az ő érzelmei senkit nem foglalkoztatnak? Meddig lehet tűrni és tolerálni egy ilyen látványos nemtörődömséget?

„Mégis mi vagyok én, egy jól nevelt, beidomított android, aki csettintésre épp, hogy csak szaltót nem ugrik mindenkinek?” Ilyen és hasonló szövegekkel dühöng magában az idősebb gyerek, mindent megtéve azért, hogy ebből a saját családja a lehető legkevesebbet érzékeljen. Azt mondja, már régóta érlelődik benne egy hosszú, ütős monológ, amit a húgának kíván előadni. Csak a megfelelő időzítést próbálja megtalálni, mert saját bevallása szerint már tényleg gonosz ellenségnek érezte volna magát, ha most, az ünnepek előtt, vagy az alatt borítja ki a bilit.

„Nem mondom, hogy túl sok változást várok a beszélgetéstől és persze nem áll módomban a szüleim kárára ultimátumot adni Ildinek. De igyekszem megértetni vele, hogy én milyen értékeket vallok és megpróbálom elérni, hogy kicsit az én szememen át is figyelje, vizsgálja a dolgokat. Bízom benne, hogy sikerül más megvilágításba helyezni a teendőket, feladatokat és, hogy belátja, egyetlen törekvésem sincs hiába és minden cselekedetem közös érdeket szolgál.”

Remélem, hogy Juditnak a húga felé támasztott elvárások akár csak egy töredékét is sikerül véghezvinnie, és hogy a türelme, a kitartása, a szeretete fogja továbbra is táplálni a testvérével és a szüleivel ápolt viszonyát!

Neked is volt hasonló élményed a családodban? Meséld el nekünk kommentben!

A cikk szerzője life coach. Ide kattintva találod az elérhetőségét.