Az Éva magazin elkövetkező számaiban, és itt az online felületen is nagy hangsúlyt fektetünk ezentúl a toleranciával kapcsolatos gondolatokra, írásokra. S minthogy a karácsony az egyik legjobban vágyott, egyúttal a családok közös programjainak leginkább teret adó időszak az évben, így arra gondoltam elmesélem, hogy a mi családunkban mi minden akad ilyenkor, ami bizony sokszor tolerálásra szorul.

Figyelem, a történet nyomokban szarkasztikus elemeket tartalmazhat, a valósággal való egyezés pedig nem lehet a véletlen műve!

Hol is kezdjem? Óriási családunk van, a szó minden lehetséges értelmében. A karácsonyt jellemzően együtt töltjük, szülőkkel, nagyszülőkkel, testvérekkel, a testvérek gyerekeivel és egyéb „tartozékaival”. Általában nincs forgatókönyv, ami alapján alakulnának a dolgok, de ha lenne is, mi minden bizonnyal képtelenek lennénk betartani belőle akár egyetlen sort is. Előzményként még annyit, hogy novemberben azért már jó eséllyel körvonalazódni látszik, hogy az adott évben ki kivel, mikor és mennyi ideig marad egy helyen. Ha ez megvan, akkor kezdődhet a „buli”!

December 23.

Az egyik lehetséges verzió szerint ekkorra már túl vagyunk a párom szüleinél tartott ünneplésen, amelynek keretében a család férfi tagjai kellően leviccesednek, amíg közösen megfőzik a halászlevet. Nagyjából ugyanerre az időpontra én elkészülök az összes süteménnyel, amit anyósom erős nyolcasokat leíró, párommal kábé egyidős kézi habverőjével produkálok évről évre. (Most már igazán hozhatna neki egy újat a kedves Jézuska!) Tehát, ha itt letudtuk az étel dömpinget, kitársasoztuk magunkat, és ha ezalatt apósomnak már legalább kétszer lebillent a feje a kaja-kómától, akkor szedjük a sátorfánkat, telepakoljuk a kocsi csomagtartóját a már említett sütemények egy részével és elindulunk vidékre az én szüleimhez.

Pár óra autókázás után végre begördülünk a ház elé, ahol a következő látvány fogad: apukám rövidnadrágban és kerti papucsban, nagynyomásúval takarítja a kocsifeljárót, éles füttyentése hatására pedig két perccel később felbukkan az ajtóban az öcsém, a lehető legvállalhatatlanabb kötött pulcsiban, amit ebben az évben be lehetett valahol szerezni. Ha sikerül átjutni a barikádon, végre meglátom az univerzum legjófejebb anyukáját, aki egy laza szemforgatással jelzi felém mennyi kedve volt megint az utolsó percben a nagytakarításhoz. A képzeletbeli tolerancia görbe itt kezd kirajzolódni a szemeim előtt, majd néhány percre felerősödik, amikor megtudom az aktuális szobabeosztást. Micsoda meglepetés, hogy mi megint nem alhatunk a saját szobámban! Rendben, fátylat rá!

December 24.

Az első néhány sokkon túl vagyunk, időközben kiderül vannak-e hiánycikkek, a konyhai készülődés megkezdődött. A család nagy részét estére várjuk, addigra mindennel el kell készüljünk. Szerencsére azt a részt ma már átugorhatjuk, hogy a fát előző este a „két rénszarvas” (anyu és én) hazacipeli a pár utcával lejjebb lakó barátunk kertjéből, aki volt szíves az utolsó percig rejtegetni a kedvünkért, hogy a tesóm nehogy gyanút fogjon. Így 20 felé már ő is aktívan részt vesz az esemény lebonyolításában. Éppen ezért együtt díszítjük a fát, ami rendszerint meg is szüli az első konfliktust: „most miért nem lehet rajta csak egyszínű égő?”, „azért, mert majd a saját fátokon lehet, de ez most közös!” – kontrázik anyánk. Ha ezek után valakinek kétsége lenne azzal kapcsolatban, hogy az égők működnek-e, a kérdést inkább csak magában tegye fel, vagy csendben ellenőrizze!

Szép lassan befutnak az első ott alvós vendégek, akiket kivétel nélkül szállodai szobát meghazudtoló színvonallal várunk – ekkor már anyával nevetve konstatáljuk, hogy jó lett volna még az érkezést megelőzően lefotózni a rendet. Majd jövőre, vagy két ünnep között, vagy amikor mindenki után módszeresen eltakarítottunk. Szegedi nagyanyámon szinte tapintható a feszültség, mert nem elég, hogy megint késve indultak, – nála a pontosság pedig svájci alapokon nyugszik -, de még a gondosan bedobozolt zserbó is bevette azt a durva kanyart a hátsó ülésen, ami után az imádott fia és menye egész úton finoman osztották egymásnak a lapot. Szóval ekkor már nem baj, ha előkerülnek a töményebb „frissítők” is, némi pogácsa kíséretében. A program innen körülbelül este hétig fakultatív, amíg a többiek is megérkeznek – én azonban ez idő alatt átlag kétszer járom meg az utat pécsi nagyszüleimmel a lakásuk és a szüleim otthona között, másodszorra az olyan rendre otthon felejtett dolgok miatt, mint nagyapám cigi töltő szerkentyűje, vagy ne adj isten protézis ragasztója.

Már majdnem mindenki egy helyen tömörül, mire furcsa hiányérzetem támad és odasündörgök keresztszüleimhez, hogy érdeklődjek drágalátós unokaöcsém holléte után. A válasz cseppet sem lep meg: Peti szokásához híven last minute érkezik, most éppen vonattal. Oké, rá még várunk. Na, de meddig? Amíg egyszer csak villog a telefonom kijelzője. Felveszem. Nem tudom a hadarás, vagy a röhögés az erősebb a vonal másik végén: „na hello Viki, anyát nem érem el…véletlenül rossz vonatra szálltam és le fogok merülni. Vissza kell mennem Pestre és jövök a következővel.” Mély levegő és kifúj! Itt egyértelművé válik, hogy a karácsonyi vacsora nélküle veszi kezdetét.

Folytatódik a „trakta”, finomabbnál finomabb fogásokkal és persze azzal a desszert mennyiséggel, amivel egy kisebb cukrászda is elmenne egy-két napig. Azért, mint laza intermezzót, apukám bedobja, hogy a biztonság kedvéért szert tett egy bilagit family pack-ra, tehát ha valaki szükségét érezné, tudja kihez kell fordulni. A díszes vacsora végére, már inkább hasonlítunk megtermett hóemberekre, mint önmagunkra, de nincs mese: a "Mennyből az angyal" idén is átrepül a nappalinkon hang formájában. Ahogy szédelegve állunk a karácsonyfa és az ajándékok ölelésében, hirtelen déjá vu érzésem támad: mintha idén ez már meglett volna. És valóban: a párom húga novemberben volt itthon pár napra Angliából, ezért anyósoméknál már egy hónapja erőltettük a hangszálainkat teljes díszben. Mindent a gyerekekért!

De vissza a jelenbe, jöjjenek az ajándékok! Először a gyerekek, aztán a nagyszülők, aztán már fejére is áll a nem létező rendszer és egyszeriben hatalmas ricsaj kerekedik, amit csak a kapucsengő majd azt követően a kutya vonyítása tör meg negyed másodpercre. Az ajtóban a Budapest–Szolnok–Budapest–Pécs karácsonyi expressz járat „számkivetettje” áll a világ legszélesebb mosolyával. Hát nem erről szól ez az egész? Elnézni egymás minden apró hülyeségét, együtt örülni, szeretettnek érezni magunkat. Bárcsak örökké így maradna!