Felhívott Elvira, amiből sejthettem, hogy baj van, mert általában Facebookon pötyög – csak akkor hív fel személyesen, ha a hangja rezegtetésével külön ki akarja emelni, hogy valaki meghalt, kivették a veséjét, elütötte egy autó, vagy gránátot találtak a küszöbe alatt. Most is suttogva-sírva mondta a telefonba, hogy Rebi, képzeld a Zsófiék válnak és azonnal könnyekbe fulladt a hangja és zokogni kezdett, én meg kezemben a telefonommal megálltam, és majdnem követtem a példáját.
Én nem tudom, más harmincközeli baráti társaságok házasodási és boldogpárkapcsolati statisztikája milyen, a miénk hagy némi kivánnivalót maga után. Bár Elvirával és Gáborral kettőre emelkedett a házaspárok száma, azért ezt az egész interneten megismerkedünk, fél éven belül jól összeházasodunk egy balatoni étteremben, és kiposztoljuk a fotókat-típusú dolgot még szerintem Elvira se nagyon hiszi el, legalábbis az alatt a hét hónap alatt, amit eddig asszonyként eltöltött, még nem szokott hozzá a szerephez.

De Zsófi... Zsófi és Bence a mi bezzegsztorink volt: Zsuzsa, Gergő, én, Detti, Jocó és az összes többi ismerősünk a szüli- és névnapokon, karácsonykor, húsvétkor, disznóvágáskor és egyéb családi lakomán, ha valakivel példálózni kellett, azt mondta a rokonok kérdezősködésére: Oké, hogy nekem épp nincs csajom/pasim... de nézzétek meg Zsófit, rá is azt mondtátok, hogy tök reménytelen! És ezzel szépen ki is lett húzva az akadékoskodók lába alól a talaj.
Nem mintha Zsófival nagyon extra bajok lettek volna, csak éppen pont olyan volt, mint mi, ezért az anyáink és nagyanyáink – mivel ugye nem mondhatták a szemünkbe, hogy de hát itt vagy gyerekem huszoniksz évesen, és miért nem keresel többet, és miért nincs lakásod, és miért nincs már legalább másfél gyereked –, ezért általában Zsófin sóhajtoztak, mert szegény Zsófi meg volt verve pluszba egy idő előtt elhalálozott édesanyával, egy emiatt alkoholistává vált apával, és egy idősebb nővérrel, aki jól megpattant Londonba és azóta csak dicsekedni jár haza, vagy még azért sem. Így aztán Zsófi minden, köreinkben teljesen hétköznapi vonása, például hogy teng-leng az életben cél nélkül, albérletről albérletre, sörözni jár és fiúzik, felruházódott egyfajta baljós jelentéssel, és idősebb felmenőink együttérző sóhajtozását vonta maga után.

Aztán jött Bence.

Ezt nem lehet ennél bonyolultabban kifejteni. Jött és kész. Bence egy ismerős ismerősének ismerőse volt, aki eredetileg Zsuzsával akarta összehozni, de igazából egyikőjük se lelkesedett annyira a projektért, úgyhogy randi helyett inkább egy közös sörözést szerveztünk. Én is ott voltam. Bence megérkezett, ránézett Zsófira, leült mellé, és ott is maradt. Szótlanul iszogatott velünk éjfélig. Teljesen magától értetődően ő ment el mindig újabbért, ha kiürültek a korsók, és Zsófi kért még. Aztán éjfélkor ránézett az órájára, majd Zsófira, és szelíden megkérdezte: Na, jössz? Zsófia bólintott.

Felállt, megfogták egymás kezét, és kisétáltak a kocsmából. És azóta együtt vannak.

Lett közös albérletük, aztán közös hitelük, együtt jártak koncertekre, kocsmázni, wellnesshétvégékre és kirándulásokra, együtt ökörködtek és együtt voltak másnaposak, és olyan tökéletesen összeillettek, mint – ahogy mondani szokás – a borsó meg a héja. Nem a Zsófi volt többé, hanem a Zsófiék. Vagy a ZsófimegaBence. És kicsit mi is úgy viselkedtünk velük, mintha rajtuk keresztül élnénk ki magunkat: elmentünk hozzájuk grillezni a kertbe, meg vasárnapi húslevest főzni, meg társasjátékozni, és segítettünk kifesteni az új lakást, meg tervezgettük a babát. Csak aztán a baba nem akart jönni. És nem is amiatt nem akart jönni, mert bármi gond lett volna mondjuk Zsófi vagy Bence termékenységével, hanem azért, mert kábé tíz hónapja egymáshoz sem értek. Úgy meg ugye elég nehéz.
Amúgy, mondta Zsuzsa, amikor megérkeztem a konyhájába, ahol a rögtönzött válságstáb tanácskozott (Gergő, Elvira, egy üveg bordói, meg mi ketten lányok), ő próbált beszélni erről az egészről Zsófival, még mielőtt Zsófi meghozta volna nagy végső döntést.
És? kérdezte Gergő kíváncsian, mi történt?

Semmi nem történt. Nem szerelmesek többé.
Ennyi? Fújtatott mérgesen Elvira.
Hát egy darabig ennyi volt, felelte vonakodva Zsuzsa... aztán persze jött egy új fiú, aki először csak kicsit volt ott, aztán nagyon ott volt, most meg Zsófi meg van őrülve érte.
Elvira ezen iszonyatosan kiakadt. Azt mondta, hogy ő most örökre csalódott Zsófiban. Megcsalta a párját? Hát ezért esküdött neki örök hűséget? Egy házasság tele van mélypontokkal, hullámhegyekkel és völgyekkel, ezeken együtt kéne keresztül menni!
Zsuzsa, mint Zsófi kirendelt védője a vállát vonogatta, hogy igazából Zsófi nem csalta meg Bencét, még nem. Szeretne elválni, és majd utána ugrik bele a kapcsolatba. Meg egyébként is, fűzte hozzá, azért ez két emberen múlik. Bence a végén már borzalmas volt: ő annyira hinni akart abban, hogy a házassága és az élete tökéletes, hogy semmit se lehetett vele megbeszélni. Csak a jó dolgokról volt hajlandó hallani. Zsófinak mindig tökéletesen boldognak és elégedettnek kellett mellette lenni és azért ez pár év után elég kimerítő. Mert néha az ember nem boldog, és néha kell panaszkodni is. De ha Zsófi sírt, vagy valami baja volt, akkor Bence elővett húszezer forintot és elküldte vásárolni. Vagy elment valamelyik haverjával inni, és azt mondta Zsófinak, hogy beszélje meg a barátaival. Miközben, mondta elgondolkodva Zsuzsa, azért hasznos lett volna az is, ha Bence maga is jó barátja Zsófinak, nem csak a férje.
De most akkor mi lesz? vetette fel Gergő, a legpraktikusabb valamennyiünk közül. Mert jó, hogy itt van ez az új fiú, de nem úgy érezni egy kicsit, hogy tök ugyanaz a sztori, mint Bence? Aranyos, cuki, jóravaló, helyes, és akkor kezdődik az egész, és szerelem, és albérlet, és aztán új lakás, amit ki kell festeni, és grill, és húsleves, és társasjáték.... és aztán öt év múlva megint mehetnek válni, és aztán esetleg egy újabb fiú, és öt év múlva megint?

Nem, ilyet nem illik csinálni, zárta ki azonnal a lehetőséget Elvira, a friss házasok védőszentje, ilyet egyszerűen nem lehet.
De hát ha egyszer szerelmes, és a szívét akarja követni – felelte mérgesen Zsuzsa, mire kitört kettőjük között egy amolyan baráti, közepes erősségű cicaharc, én meg szomorúan bámultam rájuk, és aztán inkább kimentem a teraszra cigizni. Aztán Gergő is megunta a lányokat és ő is kijött hozzám. És azt mondtam neki, hogy igazából olyan mindegy, hogy mi a menetrend, úgysincs menetrend, nem? Nem ez a lényege az egész szerelem meg boldogság dolognak, hogy nincs rá bevált recept? Hát a franc se tudja, hogy most Zsófinak a Bence kell-e vagy más, vagy boldog lesz-e egyáltalán életében, vagy csak pillanatokra, de mi itt ülünk és siránkozunk meg ítélkezünk az ő élete felett, aki amúgy elvileg a barátunk, és hagyjuk, hogy ő meg a hitelre vett közös lakásában üljön együtt a férjével, akivel most közölte, hogy válik, és ide se hívjuk magunkhoz, és nem is bátorítjuk és állunk mellé és beszélgetünk vele? Hát hol válságstáb ez? Ez csak sima válság, nemstáb. Úgyhogy küldtünk egy taxit Zsófiért, aki megérkezett, és sírt, és voltaképpen a válságstáb valóban nem oldott meg semmit. De azt hiszem, nem is ez volt a lényeg.