– Akkor most elemezd a verset a saját szavaiddal! – szólított fel a magyartanárnő.

Megpróbálkoztam:
– Hakmifamor tucska plantyák.

Nem kaptam akkor jó jegyet erre, de azért elgondolkoztam: mik is lehetnek igazából az én saját szavaim? Vajon vannak nekem olyanok?

Persze saját szavakat az ember nem maga gyárt, hanem anyanyelvének közös, nagy szókincséből választ ki. Mégis, csodálatos, milyen egyéni tud lenni egy-egy szó, kifejezés vagy akár szórend, mondatszerkezet! Hogy valami rejtélyes módon mennyire összekapcsolódik a személyiségünkkel! Olyan, mint az illatunk, a szemünk színe, az arcjátékunk, vagy a mozdulataink – már messziről felismerhetőek vagyunk róla, akár akarjuk, akár nem.

Saját szavakat választhatunk tudatosan is, építhetjük a szókincsünket valamilyen koncepció alapján: beszélhetünk szándékosan választékosan vagy direkt trágárul, pongyolán vagy akkurátus egzaktsággal. De még ez is árulkodik rólunk: kiderül, milyennek szeretnénk látszani. Okosnak, lazának, alaposnak, elérhetetlennek.

[cikk=38546]

Akit szeretek, annak a saját szavai is kedvesek nekem. A legnagyobb fiam nagyon ad a választékosságra. Szívesen hord öltönyt, nyakkendőt, és a szavait is hasonlóképpen válogatja. Így kér inni: „Elnézést, asszonyom, tudna szolgálni némi üdítőitallal szomjazó emésztőrendszerem számára?” A lányom, ahogy keresgéli a női szerepeket, a homályos jelentésű, de érzelmileg rendkívül telített „izé” szóban talál remek kifejezőeszközt: „Olyan izé vagy!” – mondja. És akkor lehet találgatni, hogy milyen. És hogy mi az az izé. (A sokat kárhoztatott „izé” egyébként feltehetően ősi, finnugor szavunk, vagyis ne kárhoztassuk gyermekeinket, ha használják!) A legkisebb fiam, a törpe manipulátor, nagyon szereti a „szerinted” szót bizonyos szemrehányó-rávezető típusú – már-már szókratészi! – kérdő mondatokban használni: „Szerinted az jó nekem, ha egész hétvégén nem nézhetek mesét...?”

Mikor színdarabot írok, és ismerkedem a szereplőimmel, mindig igyekszem jól kihallgatni, hogyan beszélnek, milyenek a saját szavaik. Ezeket a nagyon is írói szempontokat viszont nem mindig értik meg a színház gyakorlatibb szakemberei.

Egyszer volt egy nagyon kedves mesejáték-szereplőm. A darab szerint találkozott egy öregasszonnyal, akiről egyszer csak kiderült, hogy valójában gyönyörű fiatal lány.
A hősünk első látásra beleszeretett. Ettől zavarba jött és ezt mondta:
– Jé, hát te meg... hirtelen már nem is vagy olyan öreg?
A rendezőnek nem tetszett. Ilyen nincs, hát csupa hiba, pongyolaság ez a mondat, tele felesleges szavakkal! – bosszankodott.

Igen, ismertem el, a mondat tényleg nem tökéletes, nem tömör és nem is hibátlan, viszont a jellemrajz szempontjából hasznos! Mert mindezzel a hősünk személyiségét próbáltam kifejezni: hogy zavarba jött, és a meglepetéstől nem tudott pontosan fogalmazni. Ebből is gyanítjuk már, hogy nem túl gyakran szokott szerelembe esni, és most össze van zavarodva.

A rendező azt javasolta, húzzuk ki a felesleget, és hangozzon így a mondat:
– Jé, te nem is vagy olyan öreg!
Felháborodtam. Köszönöm szépen, akkor éppen csak lelke nem lesz a szereplőnek! Ha elveszik a saját szavait!

[cikk=18763]

Végül is nem engedtem átírni a mondatot. Ennyire vigyázok a szereplőim saját szavaira.
És javaslom, hogy vigyázzon mindenki a magáéira!

Cikkünk az Éva egy régebbi számában jelent meg.