Akkor jöttem rá, hogy kéne vezetni egy blogot erről az egész pasizós ügyről, amikor a srác, a gimis szerelmem – akivel néhány hónapja valamiféle egyéjszakás kalandba keveredtünk, és azóta vártam, hogy rám írjon Face-en – küldött egy üres üzenetet, mindössze egy anti-abortusz videó YouTube-linkjével, én pedig, miután bőgtem egyet a videón (mintha lenne bármi közöm az abortuszhoz), kétségbeesetten próbáltam rájönni, hogy ezzel amúgy mégis, mi lehetett a szándéka.
Végül felhívtam az egyik legjobb barátnőmet, Zsuzsát, akivel együtt jártam gimibe még 10 éve, és szintén ismeri ezt a fiút. Először is gratulált, hogy sikerült végre lefeküdnöm vele. – Tudod, ő volt az első fiú az életemben – tette hozzá büszkén. Ezt mindig megemlíti, amikor felmerül a fiú neve (legyen mondjuk, Bence), pedig annak idején, egészen az érettségi bankettig, ami az ominózus esemény után majd másfél évvel történt, mélységesen titkolta. Hiszen mindketten nagyon rajongtunk Bencéért, csak én távolról, ő meg, nos ő egy kicsit közelebbről. De azóta sem haragszom rá emiatt, mert míg nekem csak plátóian törte össze a szívemet, Zsuzsának sajnos teljesen, és a bűntudatos Zsuzsa még csak meg sem oszthatta az egészet velem, csak amikor már sikeresen túlélte. Meg hát nem akarok én hazudni senkinek, történtek ilyen dolgok később is, úgy is, hogy én voltam a ludas. Azt hiszem, az egésznek az a titka, hogy a barátnőd pasijával nem szabad lefeküdni, ha azonban valaki csak tetszik neki, azt még talán elbírhatja egy barátság, de legyen rá egy igazán jó okod, meg legyen a barátság is igazán jó.

Szóval, elkalandoztam. Miután Zsuzsa újra leszögezte, hogy Bence hamarabb volt meg neki, mint nekem, elmeséltette velem, hogy mégis hogyan sikerült levadászni és hazacipelni? Nem volt olyan nagy kaland, nem különbözött valami sokban az összes többi fiútól, akit felszedtem. Elmentem néhány barátommal a belvárosba, ittunk egy kicsit, összefutottunk Bencével, csókolóztunk, aztán hazamentünk hozzám. Igazából aztán vált érdekessé a dolog, mert ő nem tudott fókuszálni, én pedig legalább háromszor elaludtam közben. – A pia – közölte szakértően Zsuzsa. – De amúgy meg, ha voltaképpen nem is volt semmi, akkor hogy jön ide az abortusz? – Fűzte hozzá tanácstalanul, én meg széttártam a kezemet, amit ő persze nem látott, de ennél adekvátabb reakció híján végül le is tettük a telefont.
Aztán felhívtam Elvirát is – ő a másik legjobb barátnőm –, több mint fél éve házas, minden párkapcsolati ügyben kikérem a tanácsát, mert igaz, hogy kevesebb férfit látott életében, mint én, de az a pár mindig sikerült neki. De komolyan, Elvira olyan volt, mint egy kapcsolatkarrierista, négy pasija volt, mind a négy el is jegyezte. Őrületes csaj. Templomba jár, kórusba meg ilyenek, el is tökélte, hogy lesz neki egy csomó gyereke, meg egy normálisan funkcionáló családja. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne kevésbé belevaló, mint a többi harminc körüli csaj a városban: mindig nagy kedvvel jött velünk bulizni és kavarogni a kocsmákba, csak amikor éppen szingli volt, ő olyan határozottan kereste bulizás közben is a gyermekei apját, amilyen határozatlanok mi abban vagyunk, mit is szeretnénk a fiúktól meg úgy az élettől valójában.
Egyszer elmesélte a témáról, hogy rendszeresen imádkozik, és hogy a tükörre kiragasztotta magának egy post-itre, mik legyenek a leendő hitves alapvető tulajdonságai (őszinte, kedves, vicces, vallásos, ilyesmi), sőt, még ölelkező elefántszobrokat is tett a feng-shui szerint megfelelő sarokba. Szerintem ez a szellemileg totál nyitott hozáállás tökre bejöhet, és aztán tessék, meg is hozta a gyümölcsét, mert lett belőle Gábor, aki..., nos aki bő fél éve Elvira férje, de ennek a sztoriját majd külön elmesélem, mert nagyon vicces, mint általában minden, ami velünk történik.

Elvira azzal kezdte, hogy szintén elbőgte magát a videón, aztán arról beszélt, hogy még mindig nem esett teherbe. Én próbáltam vigasztalni, hogy ez szerintem azért nem feltétlenül kell programszerű legyen, örüljenek, hogy fiatalok, szexeljenek sokat, lehetőség szerint ne zaklassa a Gábort az ovulációs nappal, meg egyéb ilyen marhaságokkal. Erre sóhajtozni kezdett, bár végül is igazat adott nekem, de azért hozzáfűzte, hogy ismerem, milyen céltudatos ebben a kérdésben. De még mennyire, válaszoltam én. Mert hogy, tette hozzá szigorúan, nekem is az a bajom, hogy nem tudom eldönteni, mit akarok a fiúktól. Hol le akarok velük feküdni, hol szédítem őket, mint egy kamaszlány, hol meg sírok, hogy egyedül vagyok, és hogy milyen jó lenne valakivel összebútorozni Milán után (aki amúgy több mint három éve nincs már). Ettől rosszkedvem lett, mert valahol mégiscsak igaza van, bár – védekeztem neki is – minden második lány így csinálja körülöttem. Hát ez épp elég nagy baj, szögezte le Elvira a maga friss, fiatalasszonyos határozottságával: minden harmincéves úgy viselkedik, mintha tizenhárom lenne. Nem torkoltam le, hogy még csak huszonnyolc vagyok (!), mert nem tudtam volna őszintén vitatkozni vele.
Mikor letettem a telefont, megnéztem, mi van az én szobám feng shui szerint megfelelő sarkában, és konkrétan a szennyeskosár volt az. Egy kicsit arrébb rángattam (remélem nem a karrier területére), de félek, hogy ezzel nem oldottam meg a problémát. A probléma azzal van, hogy Bridget Jones is őrületesen összeszedett, céltudatos, felnőtt, érett nőszemélynek tűnik mondjuk hozzám meg Zsuzsához, meg egy csomó kortársunkhoz képest. Hajjaj. Ha elképzelem, hogy az augusztusi évfolyamtalálkozón hány lány lesz családos ember és anyuka, valósággal könnyes lesz a szemem az önsajnálattól. De ha elképzelem, hogy nekem gyereket kelljen nevelni... egy ékszerteknőst se bíznék magamra, meg hát együttélés egy pasival... Akkor nem mászkálhatok zsíros hajjal előtte, meg be kéne tudni osztani a fizetésemet, és háztartást vezetnem olyan módon, hogy a konyha ne egy háború sújtotta övezetre hasonlítson! Riasztó gondolatok ezek, bár lehet, hogy ideje lenne hozzászokni.
Végül a nagy szomorkodásból, amit afelett éreztem, hogy milyen döntésképtelen vagyok, Gergő, a legjobb barátom rángatott ki. Gergőt szintén gimis korom óta ismerem és szerencsére elég gyorsan, még tizenhat évesen túlestünk a járás dolgon, azt a bénázással teli két hetet pedig, amit ezzel a foglalatossággal töltöttünk, azóta már szerencsésen kitörölte az emlékezetünkből az a rengeteg más, sokkal kellemesebb emlék, amit haverokként éltünk át. Szóval rám írt Face-en, hogy Elvira írta neki, hogy valami baj van, én meg néhány szóban elmagyaráztam, hogy Bence, és az a szerencsétlen kavarás, meg ez a YouTube-link, vajon mit jelenthet. Erre Gergő néhány másodperc végtelennek tűnő hallgatás után annyit válaszolt, hogy fogalma sincs, de a rengeteg agyalás helyett miért nem azt kérdezem, aki küldte?
Ah! Fiúk. Nagyon hülyék, de néha azért igazuk van.
Végül, hosszas egyeztetés, agyalás után ráírtam Bencére, annyit, hogy:

?

Ő pedig átküldött egy tájékoztató anyagot az abortuszról. Meg még egyet a házasság előtti szexről. Meg még egyet a főbenjáró bűnökről. Meg valami próféta jövendöléseit. És akkor rá kellett jönnöm, hogy nem is akart semmi személyeset üzenni, egyszerűen megtért, és ezt ilyen meghökkentő módon kommunikálta le. Hát megesik ez néha az emberekkel... Úgyhogy Bencét eltettem az emlékeim közé, a szomorúak, viccesek, közepesek, durvák, gyengédek közül a „kedvesek” kategóriába, mert a videó kicsit ugyan sokkolt, de én ezt a fiút valamikor eléggé szerettem. És ráírtam Elvirára, hogy mondja már meg, hol lehet olyan ölelkezős elefántszobrot, vagy mi a csudát venni, nem azért kérdem, csak hát érdekel.