Sok hasonló történetet ismerünk. Szerelem, esküvő, egy-két-három gyerek, boldog családi élet – aztán egyszer csak, a környezet legnagyobb megdöbbenésére, elválnak és attól kezdve egymás tönkretételén munkálkodnak. Ebben a történetben súlyosbító körülmény, hogy a méltatlan helyzet mindkét szereplője tanárember. T. Orsolya története az Éva egy régebbi számában jelent meg – lejegyezte Molnár Fruzsina.

Eleinte jól éreztem magam Zolival, nem bántam, hogy ellentmondást nem tűrő ember – nekem ez akkoriban egyenértékű volt a férfiassággal. Naivan azt hittem, majd én csiszolok rajta. Amikor átkutatta a táskámat, vagy beszélgetés közben kivette a kezemből a telefont, hogy ellenőrizze, ki van a vonalban, átfutott ugyan az agyamon a rút balsejtelem, de azzal a lendülettel már fabrikáltam is a mentséget: szeret, azért ellenőriz. Fel sem merült bennem, hogy uralkodni akar rajtam, hogy irányítani akar.

A lányok születése kicsit módosította a helyzetet, hiszen hat éven át vagy terhes voltam, vagy otthon pelenkáztam. Teljesen ki voltam szolgáltatva Zolinak, aki próbálta eltartani a családot, amennyire tanári fizetésből ez lehetséges. Nem éltünk könnyen és ez Zolit frusztrálta. Amikor a legkisebb lányunk, Lili másfél éves lett, naponta hatalmasakat veszekedtünk, hogy miért nem megyek már vissza dolgozni. Lili októberi, így szeptembertől visszamentem én is tanítani, hogy megnyugodjanak a kedélyek és egy picit könnyebb legyen az életünk. Az első fizetésemet még nem kaptam meg, de a szemrehányást a férjemtől már igen: rossz anya vagyok, elhanyagolom a gyerekeimet. Mert tanítás után dolgozatot javítottam otthon... Persze ugyanolyan rendesen elláttam a családot, mint azelőtt, és Zoli szinte semmiben nem segített. Dorka már iskolába járt, vele csak én tanultam, Laurát csak én vittem balettra és úszásra ovi után, s közben lóhalálában futottam Liliért a bölcsődébe. És még azt is megkaptam a férjemtől, hogy rossz feleség is vagyok, mert csak valami egyszerű kaja van vacsorára. Akkor már minden voltam, csak boldog nem.

Negyvenéves egyedülálló anya

Aztán szembe jött velem a magyar valóság: kiderült, hogy Zoli és az iskolatitkár lány már két éve összejöttek és azóta is tart a viszonyuk. Tisztában voltam vele, hogy nekem nincs szükségem Zolira, aszerelem rég elmúlt, amúgy is mindent egyedül csinálok, de a gyerekeknek mégiscsak kell az apjuk... Szeretik őt és ő is szereti a lányokat. A kérdést végül Zoli döntötte el helyettem: bejelentette, hogy elköltözik. Én pedig beadtam a válópert. A hivatalos procedúra nem tartott sokáig, tavaszra negyvenéves egyedülálló anya lettem. A közös lakásban maradtam a gyerekekkel, meg persze a jó kis hitellel, így Zolinak nem kellett fizetnem, csak a banknak. Megegyeztünk a gyerektartásban és a láthatásban, eleinte úgy tűnt, nem lesz probléma. Három hónap múlva azonban Zoli nem jött alányokért a megbeszélt időben. A gyerekek haptákban várták az apjukat, én hiába próbáltam elérni a kikapcsolt telefonján. Csak este hívott vissza azzal aszöveggel, hogy nem volt kedve a gyerekes hétvégéhez, kérjek elnézést alányoktól a nevében. És hogy gondoljuk át a láthatást, inkább csak háromhetente vinné el őket. Azon kívül, hogy sok neki kéthetente két nap a három gyerekkel, nem mondott más indokot. Nyirkos volt a tenyerem, ahogy markoltam a telefont. Sok a három gyerekkel a két nap? – Hát apám, ez a három lány a te gyereked is, akármennyire le akarod őket pattintani – mondtam neki.

A lányokat eleinte szórakoztatta, hogy apa levideózza őket, ám amikor Zoli az egyik „átvételen” kék foltot talált Laura karján és elkezdett kiabálni, hogy ott a bizonyíték: verem a gyerekeket, borzasztóan megijedtek. Laura félénken elmondta, hogy a hintába ütötte be a játszótéren, erre az apja azt vágta afejemhez, hogy gondatlanságból okozok sérüléseket a gyerekeknek. Feljelentést tett a rendőrségen. Azsaruk kijöttek, beszéltek velem és a lányokkal, aztán bűncselekmény hiányában befejezték az egészet. Zolinak ez csak olaj volt a tűzre, nyilván lelki szemeivel már azt látta, ahogy talpig vasban betesznek a rácsos autóba és elvisznek. Még kétszer próbálkozott a rendőrségnél. Először leöntötte kromofággal a saját autóját, majd beballagott az őrsre és előadta: látta, hogy én voltam. Másodszor az iskolába hívta ki a zsarukat azzal, hogy a fülébe jutott, hogy egy 16 éves tanítványommal szeretkeztem a mosdóban. Persze mindhárom eset úgy végződött, mint az első: öt perc alatt kiderült, hogy csak vádaskodik.
A kollégáim, barátaim azt mondják, vegyem fel a kesztyűt és jelentsem én is fel mindennel, amivel csak tudom, mert mindenkit csak a saját fegyverével lehet legyőzni. Máshogy nem fogja abbahagyni. És én belementem. Mivel nem szívesen engedem el a lányokat háromhetente sem, az apa elmeállapotára hivatkozva kértem a bíróságtól a kapcsolattartás felülvizsgálatát.

Mikor lesz ennek vége?

Megvisel ez a háború. Naponta azzal ébredek, ma vajon milyen eszelős ötlete támad a volt férjemnek és milyen képtelen vád miatt kell mosakodnom ismeretlen emberek előtt. De a lányokat még nálam is jobban kiborítja ez az egész. Dorka legutóbb kijelentette, nem akarnak az apjukhoz menni, még egy fagyit sem kapnak tőle, mást sem hallgatnak egész nap, mint hogy én elveszem tőlük a pénzt. Zoli faggatja a lányokat a mindennapjainkról, nyilván keresi a fogást, mibe köthet még bele. Lili újra bepisil éjszakánként, Laura sírva fakad, ha jön az apás hétvége. Kérdezgetik tőlem, hogy ugye apa már nem szereti őket. Na most erre mit lehet válaszolni? Igyekszem kompenzálni a gyerekeimet, amennyire tudom, ha lehetne fokozni a szeretetet, fokoznám – de nincs hová. A figyelmem, az időm száz százaléka az övék, az apátlan hétvégeken próbálok rengeteg programot csinálni nekik, boldog gyerekeknek szeretném őket látni. Persze egyedül ez nagyon nehezen megy, és nemcsak azért, mert lemerült az akkumulátorom, hanem mert a szeretet elvesztését még egy felnőtt sem dolgozza fel könnyen, nem hogy egy gyerek.

Álmodozom, hogy milyen jó lenne, ha lenne mellettem egy pasi, aki szeretné a lányaimat és engem is, aki ha kell, szembeszállna Zolival… De ki venne a nyakába hatvan kiló problémahalmazt? Úgyhogy elhessegetem az álmaimat, amúgy sincs energiám és időm ismerkedni. A legjobban annak örülnék, ha Zoli eltűnne az életünkből. A lányokéból is, mert az ilyen apaság többet árt, mint használ. A gyerektartásról is lemondanék, ha ez lenne az ára az eltűnésnek, bár nem tudom, hogy élnénk meg. Sajnos arra semmi esélyt nem látok, hogy a helyzet normalizálódjon és Zolival átlagos elvált pár legyünk, kultúremberekhez illő kapcsolatban. Várom a bíróság döntését a felülvizsgálatról és reménykedem, hátha Zoli talál magának másik mániát az én zaklatásom helyett. Akkor talán nyugodtan élhetünk a lányokkal.