„Maga terhes, kisasszony.”

Borítókép: „Maga terhes, kisasszony.”
Az abortuszról kevesen mernek őszintén írni. Szerzőnk megtette...

„Most aludni fog” – közli az orvos hivatalos hangon. Ennyi. Nem mond semmi vigasztalót, legalább annyit: túl fogom élni? Történt másokkal is már hasonló? Nem szól, otthagy, hallom a fehér köpeny suhogását. Mereven nézem apiszkosfehér falat, a sürgő-forgó asszisztenseket, az egész steril, érzéketlen környezetet, aztán elsüllyedek ateljes sötétségben.

Az ítélet
Állok a vécé mellett meggörnyedve, mint akinek a vállára ólmos súlyt aggattak. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy nem vagyok különleges, nem állok a biológia és a sors közönséges törvényszerűségei fölött. Esetlenül tartom a kezemben a corpus delictit, rajta vibrál a két csík.
Kivánszorgok a zsibongó kávézóba. A barátom az egyik asztalnál ül, teát tölt két csészébe. „Terhes vagyok” – mondom sietősen. Megáll a kezében az olcsó teakiöntő, megrázza a fejét, mint a kutyák, ha a vizet akarják kilötykölni a fülükből. Jól hallottad, gondolom, nem öblíted ki olyan egyszerűen ezt a mondatot.
Reménykedem, hogy az egész ostoba félreértés, a sors és a gyógyszertárban kapható filléres teszt apró tréfája, de az igazság könyörtelen. „Maga terhes, kisasszony” – mondja az orvos. Együtt bámulunk a monitorra, én keresek rajta valami felismerhetőt, de csak alaktalan foltok néznek vissza rám közömbösen. „Hány éves is maga?” – kérdezi az orvos. „Tizennyolc” – mondom halkan. „Tizennyolc” – ismétli meg, mintha fontos felfedezést tett volna. Dühös leszek. Mit játssza itt a megértőt, a mindentudót? Miért nem akar rábeszélni? Nem tudok dönteni, ne én legyek az, aki ítéletet hirdet, elvégre ő az idősebb, az okosabb, ő az orvos. De csak hallgat, majd fáradtan megmasszírozza a homlokát. „Tegyen belátása szerint.”

A köd
Csatangolunk a parkban. Késő tavaszi délután van, a levegő rezeg és ragyog az életre kelő naptól, madarak feleselnek a lágyan susogó faágakon, kisgyerekek lepik el a játszóteret. Nem lehet elviselni az életnek ezt a zsivaját, ezt a heves élni akarást, amikor legbelül minden konokul hallgat. A barátom csendben pöccintgeti a körmeit. Én sem akarok beszélgetni, szedem a lábam, mintha a sebesség gyógyír volna az ürességre. Leülünk egy söröző teraszán. Rágyújtok, a barátom szemrehányó pillantást vet rám, de csak egy pillanatig, aztán úgy néz, ahogy az orvos, ugyanolyan fáradtan. Megint dühös leszek, dacosan letüdőzöm a slukkot. „Egy sört kérek” – mondom a pincérnek, pedig a gyomrom ordítva tiltakozik. Hosszan bámulok a gyöngyöző pohárba, végül kiöntöm az egészet a fűre, de a cigit azért végigszívom.
A villamoson pocakos férfi cibálja fontoskodva a karjára a szalagot. Jegyeket, bérleteket kér, nézek rá mereven, ráncos arc, táskás szemek: megkeseredett feleség, két kiskorú, hó végén veszekedés a befizetetlen számlák fölött, saccolom. Nincs nálam semmi, a bérletem napok óta az asztalomon hever. Megrázom a fejem, ő már húzza is elő a csekket. „Terhes vagyok, basszameg, de senki nem képes átadni a helyét, mindenki csak magával van elfoglalva, és maga képes lenne megbüntetni, mert véletlenül rossz táskát hoztam el?” Ömlik belőlem a sértettség, közben riadtan vizsgálom alelkem: mit csinálok, kit akarok bántani, miért nem hagyom abba? Az ellenőr zavarba jön, szabadkozik, de hát maga olyan vékony, kedves kisasszony, nem látni semmit. Egy férfi sietősen átadja a helyét, az ellenőr az utasok lesújtó pillantásától kísérve távozik. Leülök, bámulom az eluralkodó nappali sötétséget, a hirtelen jött esőt, amint fokozatosan árasztja el a villamos ablakát. Sárral kevert víz csorog az üvegen, azt gondolom, atermészet mégis sorsközösséget vállalt velem egy kicsit.
Álomban telnek a hetek. Végigcsinálom a tortúrát, a barátom elkísér az orvoshoz, tanácsadásra, ahol elvileg lebeszélik az embert az ilyesmiről, a nő ehelyett kedélyesen cseveg velem, megkérdezi, melyik egyetemre járok, és mivel akarok foglalkozni, ha elvégeztem. Kurtán válaszolgatok, szabadulni akarok tőle. Nem értem, miért nem leckéztet senki, miért nem mondják: vállald el, ha már ilyen felelőtlen voltál! A szüleim helyeslik a döntést (ők annak hiszik, pedig csak sodródom), a barátaim támogatnak, az orvos együttműködő, bár részvétlen. Mintha az egész nem is történhetne másképp. Vagy csak úgy érezték, nem tartozik rájuk? Vastag ködben kóválygok, amiből képtelen vagyok kilátni, halasztok a bölcsészkaron, az ágyon fekszem naphosszat, nem mosok hajat hetekig, s faggatom a sorsot, hogy miért nincs haladék.
Mert időt senki sem adhat. Bemegyek a kórházba, a tiszta ruhákkal teli hátizsákot szorongatom, s miközben bejelentkezem az abortuszra, tisztán érzem, a ködketrecnek nincs kulcsa.

Ébredések
Még kóvályog a fejem a gyógyszerektől, amikor az asszisztens nevetve meséli, hogy altatós kábulatomban egyetemi pletykákat meséltem neki perceken át. Gyerekkori barátom az ágy mellett ül, pedig neki aztán semmi köze az egészhez. Meg van rendülve. Jól látom, pedig nem akarja mutatni, mosolyog is. Egyelőre nem érzek semmit, zsibbadok, s a köd még nagyobbra nőtt, amióta rövid időre itt hagytam ezt az árnyékvilágot.
– Kata hogy van? – kérdezem rekedten, mikor kezdek magamhoz térni. Nem tudom, miért ez az első kérdésem: talán az altató felszabadító hatása az oka.
– Jól – válaszolja. A korábbi hetek üressége és céltalan dühe helyett most sisteregve elönt a lelkifurdalás. Ez az ember, akit kisgyerekkorom óta ismerek, most itt kuporog az ágyam szélén, ahelyett, hogy a barátnőjével és egy jó adag popcornnal ülne a moziban. És engem ajnároz. Engem, aki 12 hete egy alkoholban úszó házibuli után felment egy vadidegen férfihoz, s miután az óvszer elszakadt, úgy döntött, terhesség csak másokkal fordul elő.
Heteken át kitartott, egy rossz szót sem szólt, pedig ez az egész nem az ő műfaja, el se jött a buliba. Kár: a harmadik sör táján biztos beszélt volna a fejemmel. Meg akarom neki köszönni, de úgy döntök, nincs szükség rá. Irtózik az érzelgős jelenetektől.
– Vigyázz a csajra – mondom inkább. – És legyen végre gyereketek. Mihamarabb.

Epilógus
Az orvos lelkes, örökifjú ember. Rutinvizsgálatra jelentkeztem be hozzá. Hosszú évek óta őaz egyetlen nőgyógyász, akinek a közelségétől nem lúdbőrzik a karom.
Évek óta együtt élek valakivel, és egy ideje nem szedek gyógyszert. Azóta jut eszembe újra és újra a 15 évvel ezelőtti rémálom. A műtét után – úgy tűnt – összeszedtem magam, folytattam az életemet, a mindennapok elmosták a múltat.
Most újra meglátogattak az emlékek: nem járnak heves fájdalommal, könnyekkel, csak csendes bánatot érzek, mintha elmulasztottam volna valamit. S egyre inkább úgy gondolom, a felejtés látszólagos volt, a ketreckulcsot nem találtam meg, a regenerálódás csak atestemben ment végbe tökéletesen.
Nem hiszek az égi büntetésben, önmagunk büntetésében annál inkább. Mostanában sokat beszélgettünk erről a gyerekkori barátommal, aki két lányt nevel, kiegyensúlyozott családapa. Úgy véli, a régi történetnek köze van ahhoz, hogy mindig meghátráltam a gyerekvállalás elől: a sokk keserű utóízét nem tudtam kitörölni, legfeljebb elfojtani, s a feldolgozatlan emlék belülről szennyezett annyi éven át.
Vajon most sikerül? Kiléptem végre a homályzónából, átkeltem a lengő függőhídon? Nem vagyok biztos benne.
Végigfekszem az ágyon. Az orvos a menstruációs ciklusomról kérdez, aztán előkészíti az ultrahangos készüléket, a hasamra teszi, összehúzott szemmel figyel. Hümmögni kezd.
– Lát valamit? – kérdezem idegesen.
– Igen – válaszolja kis idő múlva, majd hirtelen kacsint egyet. – Egy szép nagy tüszőt. Pénteken ne tervezzenek programot a barátjával, úgyis esik majd az eső!