Nyári számunkban Stohl Andrással olvashatsz interjút, akit elsősorban arról kérdeztünk, milyen szerepet játszanak a nők az életében. Azért más dolgokról is szó esett, és ami nem fért be a lapba, azt itt találod.

Előfordul olyan este, hogy nincs kedved játszani?
Igen, most is ez van. Egész nap ilyen szép idő volt, és kint voltam nézőként Galgamácsán a koronglövő Európa-bajnokságon. Aztán hazamentem a családhoz. Egy ilyen nap után nagyon nehéz elindulni a napsütésben, Fótról, az utolsó előtti házból, a domboldalról. De hát az ember tudja, hogy most hatszáz ember azért jön el, mert mára van jegye, és ugyanazt az élményt kell nyújtani nekik, mint amikor zimankós téli időben az ember örül, hogy bejöhet a jó meleg színházba. Ez a munkánk. Olyan nincs, hogy nincs kedved, akkor is játszottam, amikor az apám meghalt.

[cikk=39684]

Hogyan voltál képes rá?

A színpadon megszűnik minden más, csak azzal foglalkozol, hogy játszd a szereped, aztán amikor kijössz, zokogsz, és amikor visszamész, megint csak teszed a dolgod. Nem embernek való szakma.

Miért választottad mégis?
Valahogy választódott, nem én választottam. A Vörösmarty gimibe jártam, és ott volt ugyan drámai fakultáció, de én nem oda tartoztam. Harmadik első félévében a drámai fakultációsoknak vizsgaelőadást kellett tartaniuk, és a főszereplő fiú két héttel a bemutató előtt megbetegedett. Megkerestek engem, aki olyan minden-lében-kanál-gyerek voltam, megkérdezték, hogy nem segítenék-e, én meg mondtam, hogy de. És akkor beugrottam, és nagyon megtetszettek a lányok, meg hogy szerepelni lehet, meg hogy mindenki szeret, és akkor ott ragadtam.

Nemrégiben, amikor az Őrült Nők Ketrece-előadás próbái közben tűsarkú cipőben, sminkben, női ruhában kimentetek a színház elé, milyen reakciókat kaptatok?
Képzeld el, én azt gondoltam, hogy az emberek meg fognak botránkozni vagy beszólnak, vagy legalább nevetnek vagy mosolyognak, de mintha semmi sem történt volna.

Egyáltalán felismertek téged?
Lehet, hogy nem, de sokszor még akkor sem ismernek fel, amikor a színpadra bejövök. Megkérdezik, hogy mikor jön a Stohl, pedig már régen bent vagyok, meg már beszélek is.

[cikk=39648]

Sportolsz valamit?
Van egy lovam. Kondizok. Meg vadászok. Ennyi.

A vadászatban tényleg érdekesebb az, hogy ül az ember és vár, mint a…
Mint maga az ölés? A vadászat nagyon komplex dolog. Számomra a vadászat aznap reggel kezdődik, amikor tudom, hogy délután megyek. Máshogy kelek fel, máshogy pakolok össze, máshogy próbálok. A színházban tudják, hogy vadászni megyek este, mert egy másik Stohl András van bent. Én nem tudom, de nagyon szeretem. Jó kimenni a vadászterületre, találkozni teljesen más foglalkozású emberekkel, akikkel mégis valami hasonló köt össze bennünket. Tényleg van ez a tábortűz-fíling, hogy az ember kimegy a lesre, visszajön, beül egy kocsmába, megbeszéli, hogy mi volt, vagy ha valami esett, akkor odahívja a többieket segíteni, zsigerelni, húzni-vonni, föltenni, bevinni, szóval egy nagyon jó dolog. És semmi köze nincs az öléshez. Illetve van. Az ölés az i-re a pont, ha. De nem feltétlenül kell. Egyébként az ölés sokszor szükséges rossz. Különben elszaporodna és elsilányulna az állomány, és olyan vadkár lenne, hogy borzalom. Tehát a vadászat kell, és amíg világ a világ, vadászat lesz.

Hogy viseled azt, hogy mindenki Bucija vagy, közben meg a hozzád igazán közel állók nem is így szólítanak?
Általában annak van beceneve, akit szeretnek. Amikor én végeztem a főiskolát, akkor a Cserhalmi meg a Gáspár voltak a kedvenceim. A Cserhalmi volt a Tyutyu, a Gáspár a Csámpi, az Eperjes meg a Szamóca. És akkor egyszer csak én meg Buci lettem. Igazából sose szerettem. De nem is utáltam. Az ember nem tesz ez ellen semmit. Valahogy úgy rajtam ragadt. A családból és a közeli barátaim közül senki nem hív így. Az átlagkollégák és azok, akik az utcán megszólítanak, buciznak.

Szeretnek az emberek? Akik az utcán megszólítanak?
Nagyon megosztó vagyok.