„Nekem a rák nem ijesztő, azt hiszem"

Borítókép: „Nekem a rák nem ijesztő, azt hiszem"
Interjú Brjeska Dóra újságíró–bloggerrel. A Füles Odú blog írója egy éve negyedik stádiumú mellrákkal küzd, de jelenleg „nyerésre áll".

2013 októberében negyedik stádiumú mellrákot diagnosztizáltak nála, amelynek áttétje volt a májban és a tüdőben. Azóta túl van egy pár nehéz kezelésen, és „nyerésre áll”. Korábban is éveken át foglalkozott rákbetegekkel. A blogjával – – a rákbetegeknek és hozzátartozóiknak próbál segíteni. Egy joghurtfagyizóban találkoztam vele.

Nekem nagyon tetszik, hogy ilyen nyíltan beszélsz erről a témáról, ritkán használsz a „rák” szótól eltérő szinonimákat… Nem mindennap olvasok olyan magyar nyelvű szövegeket, amelyekben az érintettek ennyire nyíltan, arcukat, betegségüket felvállalva beszélnek erről. Honnan a bátorság?
Már a betegségem előtt is évekig foglalkoztam a rákkal. Van egy alapítványunk, amely vastagbélrákosokkal foglalkozik. Ott nagyon sok mindent látok, ami miatt azt gondoltam, hogy erről beszélni kell, meg kell mutatnom – és én meg is tudom mutatni –, hogy attól, hogy valaki rákos és hogy előrehaladott a dolog, attól nem egy élőhalott, nem kell őt leírni rögtön. Nagyon sokszor látom azt is, hogy aki beteg lesz, az szörnyen sajnálja magát. És ez borzasztó. Mert akkor minden rosszabb, akkor minden baja van és

Az önsajnálat végső soron emberi dolog. Hogyan tudod elkerülni? Vannak erre kifejlesztett „technikáid”?
Például volt két mantrám, ami minden kezelésen, vizsgálaton, mindig a zsebemben volt egy kis cetlin. Már az, hogy tudtam, hogy ott van, nekem az már nagyon sokat segített. Meg mindig azt mondogattam magamnak, hogy meg fogok gyógyulni. Nem azért, mert azt gondoltam volna, hogy pusztán ettől, hogy mondogatom, meggyógyulok, hanem mert egyszerűen lendületet ad.

Az, hogy múlt időben beszélsz erről, azt jelenti, hogy tünetmentes vagy?
Igen, de nem gondolom, hogy ennyi lett volna. Szerintem abban a stádiumban, amiben én vagyok, ezt nem lehet mondani.

Ahogy a blogodban is írod, , mert annál már csak kellemesebb meglepetések érhetnek.
Sajnos a tapasztalatok alakították ki bennünk ezt a szemléletet: hogy nem arra készülünk, hogy minden oké lesz, hanem ha van valami, akkor is megoldjuk, tudjuk mit kell csinálni. Én mindenre nagyon gondosan felkészültem. És mindenkinek mondom, hogy fel kell készülni. Tudatosítani kell magadban, hogy ez most neked jó. Akkor a szervezeted sem úgy reagál, hogy jaj, de borzasztó.

Tehát azt mondod, hogy a szervezet is meghálálja a pozitív hozzáállást.
Igen, szerintem így van.

Lapozz és olvasd tovább az interjút!

--pagebreak--

Hogy jött az alapítvány?
Egy nagyon közeli hozzátartozóm három évvel ezelőtt lett beteg, és akkoriban nagyon kevés valódi segítséget találtam. Nekem akkor két hetem volt, hogy meggyőzzem arról, hogy akarjon tovább élni. Tehát leültem és az összes szakkönyvet, ami volt, átböngésztem, megtanultam, az orvosainkkal napi kapcsolatban voltam. És akkor így találtuk ki az alapítványt, hogy ha már neki szenvednie kell, akkor ne hiába. Hanem amit rajta „kikísérletezek” (nevet), azt próbáljuk másoknak is továbbadni.

Szóval ti hoztátok létre ezt az alapítványt?
Igen.

És azóta is dolgozol benne? A betegséged alatt is?
Igen.

Azt írod a blogod bemutatkozásában, hogy aki kéri, annak próbálsz segíteni. Ez mit jelent?
A múltkor írt egy lány, hogy talált egy csomót, és csak azért megy el orvoshoz, mert olvasta a blogomat. Minden nap leveleztünk, és így – legalábbis ő azt mondta – sokkal könnyebb volt neki végigcsinálni a vizsgálatot. Végül kiderült, hogy ő nem rákos… De nem félt, mert tudta, hogy ha bármi kérdése van, akkor én biztos, hogy segítek neki, és tőlem csak pozitív megerősítést fog kapni.

Igazából nem is értem, hogy csinálod, hogy mindig pozitív dolgokat írsz a blogodon. Nekem biztos lennének hasonló helyzetben sötét napjaim, amikor csak panaszkodnék.
Abban, hogy most így állok hozzá, nagyon nagy szerepe lehet a megelőző három évnek. Akkor nagyon meg kellett tanulnom helyén kezelni a dolgokat, még akkor is ha éppen a halálról van szó. Azért lehetséges így gondolkozni, mert pontosan tudom, hogy mi után mi következik, milyen helyzetben mit kell csinálni, és nem ijesztő. Nekem ez nem ijesztő, azt hiszem (ezen még gondolkodom :)).

Azt írod, hogy nagyon rossz, ha valaki ilyen vizsgálatokra egyedül megy. Téged ki szokott elkísérni?
Anyu. Akármennyire felkészülten megyek a vizsgálatra, velem is van olyan, hogy otthon meg akarok valamit kérdezni, és aztán mire odaérek, kimegy a fejemből. Vagy amit ott mond az orvos, az mire hazaérünk, sehol nincs.

Lapozz és olvasd tovább az interjút!

--pagebreak--

Van-e olyan, hogy akár olvasótól, akár személyesen olyan visszajelzést kapsz, ami igazán rosszul esik?
Ami nekem nagyon rosszul esik, az, hogy az emberek furcsán néznek. Azért, mert én máshogy gondolkodom, mint az átlag. Nagyon sok rákbeteget látok, aki abban éli a mindennapjait, hogy halálos beteg, és ez nem csak neki rossz hanem a körülötte lévőkre is hatalmas terhet ró.

Mindig próbálom mondani, hogy ezt nem így kéne, hogy ez mindenkinek rossz. Inkább örülnie kellene, hogy felfedezték a bajt, és így jó eséllyel meg fog gyógyulni. Ilyenkor furán néznek rám. De ha időben észreveszik, akkor sokkal több az esélye a túlélésnek, nekem a statisztikák szerint 22 százalék. A másik, hogy a rákkal kapcsolatban az a helyzet, hogy ha nem látszik rajtad a betegség, nincsenek nyomai, akkor hajlamosak nem érzékelni a helyzet súlyosságát. Hallják, amit mondasz, de valószínűleg képtelenség összeegyeztetni a valósággal. Adott esetben bele sem gondolnak, hogy nekem ugyan megvan mind a két mellem, csak egy kis vágás van, de ennek az az oka, hogy ilyenkor már nem végeznek el nagyobb beavatkozásokat, ha nem muszáj. Emiatt előfordulnak bántó helyzetek.

A 22 százalék azt jelenti, hogy ennyi az esélye annak, hogy öt év múlva…
...életben maradok, igen.

Dehát az előbb azt mondtad, hogy tünetmentes vagy.
De azt is mondtam, hogy az én diagnózisommal nem lehet teljesen gyógyultnak tekinteni. Egy negyedik stádiumban diagnosztizált embernél ezt nem lehet mondani. Ha már itt tartunk, az is rejtély, hogy egyáltalán hogyan lehettek már áttétek. (Erről olyan hangnemben beszél, mint én szoktam arról, hogy nem értem, hogyan veszthettem el a fél pár kesztyűmet. A szerk.) Nem iszom, nem dohányzom, mindig is rendszeresen ellenőriztettem magam… Szóval ezért is szoktam mondani, hogy a szűrés önmagában nem előzi meg a rákot, csak segít abban, hogy időben legyőzhető legyen.

És azért nem szoktak furán nézni rád, mert egyszerűen „rendkívüli állapotban” vagy?
Akik tudják, azok azért szoktak. A kórházban volt olyan, hogy akiket régóta ismertem, nővérek, csak rám néztek és mentek tovább.

Érdekes, hogy pont ők, akik azért minden nap látnak ilyet.
Szerintem ez nekik is fura lehetett. Hogy eltemettük nyáron a hozzátartozómat, akit ott sokan kedveltek, én meg ott állok októberben. Amikor már volt hajam és már csak kontrollra kellett járni, akkor jöttek oda, hogy ugye minden rendben van.

Az Éva magazin korábbi számaiban névtelen naplót közöltünk Mellbe vágva címmel. Ide kattintva ingyenesen olvashatod online a naplóból készült könyvet!

Mennyire tudtál dolgozni újságíróként a kezelés alatt? A munkaadóid tudnak az egészről?
Tudnak róla. Maximum annyi volt, hogy amikor az agyam egy kicsit máshogy működött, akkor volt olyan, hogy amit máskor fél nap alatt összedobtam, az most azért beletelt egy-két napba. Úgyhogy azért voltak ilyen határidőproblémáim.

De ezek szerint megértették, mert tudtak a dologról.
Persze.

Ez az első blogod?
Igen.

Szoktál ide járni, ebbe a joghurtfagyizóba?
Igen, ezt akkor találtam, amikor még jártam, és állandóan melegem volt, mintha égett volna az agyam. Egész télen itt ettem a joghurtot.

A fotók Brjeska Dóra saját archívumából valók. A blog még egyszer: