Szeptemberi számunk Lérkérdés szekciójában olvaható a fiatal írónő, Miklya Anna őszinte, megindító beszámolója arról a sorsfordító kilenc hónapról, amit önkéntesként töltött Írországban egy Camphill-farmon. Anna most a mi kérdéseinket is megválaszolja!

1. Az, hogy miért mentél el Írországba, kiderül az írásodból... Amit viszont még tudni szeretnénk, az az, hogy miért érezted fontosnak megírni az ottani élményeidet?
Amiatt mentem el Írországba, hogy megváltozzak, hogy találkozzak más emberekkel, és szembesüljek a problémáikkal – és ez így is történt. Utána pedig muszáj volt beszélnem róla. Író vagyok, ha történik velem valami, akkor azt be kell pötyögnöm a gépbe: és valahol úgy éreztem, ez egy olyan erős és sorsfordító élmény volt, hogy egy az egyben beszélnem kell róla, és a lehető legtöbb emberrel meg kell osztanom. A megosztás öröméért, hogy mások elolvassák, hogy tudjanak róla, hogy van ilyen, vagy legalább gondoljanak rá. Nem hiszem, hogy mindenkinek arra lenne szüksége, hogy önkénteskedni menjen Írországba, de ki tudja, lehet, hogy lesz, aki pont most jön rá, hogy igen, és akkor az már rögtön még ennél is sokkal jobb.

2. Hogyan, miért esett az Éva magazinra a választásod?
Az összes magyarországi lap közül az Évában tudtam a leginkább elképzelni ezt a cikket. Fogalmam sincs, miért. Szeretem, hogy egyszerre vagytok könnyedek és frissek, de beszéltek komolyabb témákról is: úgy gondoltam, hogy ez a cikk meg fogja találni a helyét a lapban, és így is lett.

3. Mit tanácsolsz annak, aki hasonló élményre vágyik, de nem tudja, hogyan fogjon bele?
Az én váltásom kicsit drasztikus volt, mert kilenc hónap hosszú idő, de aki kifejezetten Camphill-élményre vágyik, kimehet rövidebb időszakra is: mivel jellemzően farmokról van szó, a nyári hónapokban általában a szervezet több tagja is keres időszakos segítőket. Egy-két hónapról van szó, de ha felveszitek a kapcsolatot velük, kedvesek és segítőkészek, a szokások pedig közösségenként változnak. A honlapon is lehet informálódni: camphill.net.
Aki fél, az szedje össze a bátorságát, és induljon neki, mert a jó dolgok mindig a félelem után kezdődnek. Aki úgy gondolja, az egzisztenciája nem bír ki ekkora szünetet, keressen más lehetőséget, az önkéntesség legalább annyiféle fogalmat takar, mint ahány különböző ember vár segítségre, és (természetesen) nem kell hozzá feltétlenül külföldre menni.

Lapozz, és olvass bele Anna beszámolójába a következő oldalon! A teljes cikket megtalálod a szeptemberi Évában!

--pagebreak--

Néhány nappal a megérkezésünk után nyári fesztivált tartottak a közeli kisvárosban. A fesztivál volt az első olyan alkalom, ahol az addig csak a közösségünkben létező lakóinkat a „külvilágban” láttam mozogni. Rettenetesen féltettem őket.

Nem történt semmi. Még azt az itthon olyan megszokott, „tapintattal” teli félrenézést sem tapasztaltam. Az írek, bár ugyanolyan átlagos és hétköznapi emberek voltak, hozzászoktak ahhoz, hogy saját fogyatékosaikat nem száműzik a társadalom peremére, hanem helyet biztosítanak nekik maguk között, hiszen a mindennapi mellett ugyanúgy el kell férnie a problémásnak, mint a kiemelkedően tehetségesnek. A legnagyobb természetességgel fogadták, hogy lakóink elvegyülnek közöttük, nézik a felvonulókat, kávét és süteményt vásárolnak. A helyi televízió egyik riportere a sok megszólított járókelő között Mike-ot, egyik Down-kóros fiatalunkat is kifaggatta, hogy tetszik neki a vásár. Mike természetesen odáig volt a forgatagért, én pedig elszégyelltem magam, amiért úgy rácsodálkoztam az újságíró fesztelenségére.

Köszönjük a fotókat Miklya Annának!

Olvasd tovább a beszámolót a szeptemberi Évában!