Életem legjobb szilveszteri bulija az volt, amikor az éppen 29 napos gyerekünk kiságya felett Traubival koccintottunk éjfélkor. Abban az évben senki nem hüledezett, hogy: „Te jó ég, ti tényleg otthon akartok maradni szilveszter este?” Tuti jó alibink volt a bulizás megtagadására.
Gyönyörű nap volt, a gyerek már három órát is képes volt átaludni esténként, a szemem alatti karikák egy könnyű sminktől szinte láthatatlanná váltak, és hosszú hetek után képes voltam fent maradni a fürdetés után is. Társasoztunk, beszélgettünk, és amikor éjfélt ütött az óra, belopakodtunk a hálószobába, néztük az álmában is mosolygó kisfiunkat, és olyan boldogok voltunk, mint még soha egyetlen szilveszter estén sem.

A gyerekalibi a következő évben már nem vált be, újra jöttek a hívások és a hüledezések. „Mi az, hogy nem akartok jön�ni, más meghívásotok van? Nem? Na ne, ezt nem hiszem el. Hát akkor mit fogtok csinálni? Aludni? Ti nem vagytok nor�málisak!” Ezek a telefonbeszélgetések majdnem minden év�ben lezajlanak, feltehetően még most sem érti meg min�denki, hogy mi nem szeretünk akkor bulizni, amikor muszáj.
Nem arról van szó, hogy antialkoholisták, szociofóbok vagy különcök volnánk. Egyszerűen csak jobban szeretjük aspon�tán dolgokat, mint a kötelező és általában balul végződő mulatságokat.

A csillagok rendkívüli együttállása
És nem, nem arról van szó, hogy megöregedtünk volna. Igazából sose szerettünk irgalmatlan belépődíjakat kifizetni egy tömegiszonyos partira, horroráron pezsgőt venni, hogy ismeretlen embereket kelljen kínálgatni belőle, trombitálni, mert mindenki azt csinálja, és aztán hajnaltájt meghánytatni a fél órája megismert, kedves, elázott kislányt a szórakozóhely vécéjében.

Ennél csak egy fokkal jobb a házibulis verzió, mert ugyan baráti körülmények között, stroboszkóp és bárpult előtti várakozás nélkül szórakozhatunk, de ez utóbbi sajnos alig jön össze. Valami fura van ilyenkor a levegőben – mindenki annyira, de annyira jól akarja magát érezni, amennyire talán nem is lehet. Ezek az erőltetetten boldog események ráadásul valahogy sosem maradnak zártkörűek. Csak megjelenik a barátnőnk két napja elhagyott, holtrészeg pasija, hogy egy szál kókadozó rózsával próbáljon egy engesztelő éjféli csókhoz jutni. Na meg a házigazda apukája, nagynénije, szomszéd bácsija, hogy a hívatlan utcáról érkezőkről már ne is beszéljünk. Acsa�lódás mondhatni előre bele van kódolva a szilveszteri mulatságokba.
A csillagok rendkívüli együttállása kell ahhoz, hogy ez tíz�évente egyszer ne így legyen. Ilyen példátlanul jól sikerült, belvárosi szilveszteri bulin én is csak egyszer voltam életem�ben. Mondjuk az is tény, hogy a látvány- és divattervező házi�gazdák igazán értenek a rendezvényszervezéshez, s felettébb mókás estet adtak. Az őrületes jelmezek az elő�szobában várták az érkezőket, a konyhában hetvenes évek magyar diszkója, a fürdőben technoparti, a nagyszobában operahangulatú állófogadás volt. A leglátogatottabb helyszín mégis az illemhely volt, és nem azért.
Mi is csak hosszú sorban állás után jöttünk rá, hogy miért ül ott mindenki húsz percig, hogy aztán fülig érő mosollyal jöjjön ki. Mint kiderült, az ülőkével szemben egy Junoszty tévén egy régi, cseh fekete-fehér némafilm ment végtelenítve. A filmben a kor divatjának megfelelően telt idomú hölgy lejtett mai szemmel erotikusnak alig nevezhető vetkőző táncot, egészen fűzőig és térdig érő bugyiig. Ez a bájos mozi azóta mindig előkerül, ha együtt töltjük az év utolsó napját vidéken.

Csak egy szám
Mert a kódoltan siralmasan végződő szilveszteri buliktól csak kétféleképpen menekülhetünk meg. Egy: a szűk baráti körrel együtt hónapokkal előre lefoglalunk mondjuk a Mátrában egy kulcsos házat, és önfeledt hógolyózással ünnepeljük az éjfélt. Kettő: ha ez valamiért nem sikerül, akkor szépen otthon maradunk, és úgy teszünk, mintha ez is olyan nap lenne, mint bármelyik az év 365 napjából, bulizni pedig ráérünk afennmaradó 364-en. De mit lehet otthon csinálni, amikor minden sarokról petárdák és tűzijátékok robaja hallatszik be a lakásba? Rengeteg teljesen átlagos, de kiszámíthatóan boldoggá tevő dolgot. Finomakat főzni, társasozni, megnézni egy kedves filmet, szerelmeskedni, és amikor elcsendesülnek az utcák, aludni egy jó nagyot. Már ha engedi a környezetünk.

Sose felejtem el azt a szilvesztert, amikor a párom húga megsajnált minket, és feljött hozzánk az aktuális pasijával, hogy ne legyünk már egyedül. Hiába mondtuk nekik, hogy rajtunk nincs mit sajnálni, nem arról van szó, hogy nincsenek barátaink vagy nincs pénzünk mulatni, hajthatatlan volt. Aztán amikor kiöltözve, szivárványszínekben pompázó mű�szempillával, ezüstszálas parókában betoppant, már tudtuk, hogy ebből baj lesz.
Az „ereszd el a hajamat és lépj le a kezemről” bulit eleve kizárta az a tény, hogy a páromnak dolgoznia kellett: kritikát írt az ünnepi tévéműsorról. Minket ez persze nem zavart volna, bőven van mit csámcsogni azon, ami ilyenkor a dobozból jön, de ők nem röhögtek az alpári, művi és szánalmas produkciókon, hanem teljesen lelombozódtak. Hajnalban még kártyáztunk egyet, aztán lefeküdtünk aludni. Másnap reggel elkullogtak, majd délután azzal hívtak fel, hogy a sztorival megnyerték az egyik kereskedelmi rádió „legrosszabb szilveszteri buli” versenyét, és most moziba mennek az ajándékjegyekkel.
Valószínűleg mi tényleg nem vagyunk normálisak.

Éppen ezért mindenki tegye azt, amit a szíve diktál. Ha éppen mulatni van kedve, akkor menjen – ha pedig mégis inkább a sze�relméhez bújna a kockás pléd magányában, akkor ne menjen.
Mert nem a szokások számítanak, hanem csak az, hogy minden nap – lehetőleg mind a 365 – olyan legyen, mint egy hét�köznap a mennyországban.

Szöveg: Klein Barbara, fotó: Éva magazin / Europress, Pinterest. Cikkünk az Éva egy régebbi számában jelent meg.