Laura 25 évesen úgy döntött, hogy Indiába költözik a barátjával. Viszonylag gyorsan találtak munkát mindketten, összecsomagolták az életüket és kiköltöztek Bangalore-ba. Laura az ott töltött első néhány nap után rájött, fogalma sem volt róla, mire vállalkozott. Egyelőre fél évre terveznek, de ki tudja mit hoz az élet...

Habár nem vagyok az az idegbeteg típus, az utóbbi pár hétben bizony nem egyszer akartam kitépni a saját karomat és fejbe vágni vele bizonyos embereket. Itt valahogy semmi nem megy simán. Mondok pár példát:

Taxi? Oké, oké!
Ha otthon taxit akarsz rendelni, akkor felhívod a számot, bemondod a címet, ők közlik, hogy mikorra érnek oda, majd az esetek nagyon nagy részében az autó valóban ott vár a cím előtt és elvisz oda, ahová menni szeretnél. Ez itt viszont legtöbbször felér egy NATO-hadművelettel.

Eddig nem sokszor mentünk taxival, de párszor rákényszerültünk a távolság vagy az időjárás miatt. A dolog a következőképpen néz ki: miután megrendeljük a taxit, közlik, hogy mikorra érnek ide. Eddig ugye ismerős a forgatókönyv. A trükk ezután jön, mert aki itt él, az már tudja, aki meg csak nemrég jött, az jól meglepődik, hogy a diszpécser által mondott időponthoz hozzá kell adni fél órát – egy órát attól függően, hogy milyen sofőrt sikerül kifognunk. Ha az illető nem ismeri a várost, ami az esetek 98%-ában így van, akkor bajban vagy, ha nem beszél angolul, ami az esetek 50%-ában van így, szintén bajban vagy, ha pedig ez a két tulajdonság egy emberben találkozik és te éppen őt várod, nos akkor biztosra veheted, hogy soha nem érsz oda, ahová szerettél volna.
A forgatókönyv rendszerint úgy zajlik, hogy a megígért érkezési időpont után 20 perccel telefonál a taxisofőr, hogy úton van, de nem tudja, hogy hova kell menni. Ha mindezt angolul teszi, akkor van remény, ha hindiül, kannadául, stb nyelveken, akkor már lehet tudni, hogy ebből nem lesz fuvar. Ekkor nagyon lassan és tagoltan elmondod neki a címet, erre ő azt mondja, hogy „oké-oké”, majd köszönés nélkül leteszi a telefont. Újabb tíz perc telik el, ismét telefonál. Ekkor azt kéri, hogy mondjunk egy landmark-ot, azaz tájékozódási pontot, ami alapján odatalálhat a címre.

Ekkor közlöd a legközelebbi bevásárlóközpont, kereszteződés, stb nevét, majd mielőtt elkezdenéd magyarázni, hogy ahhoz a ponthoz képest a te lakásod hol található, a sofőr rámondja, hogy „oké-oké”, majd rád teszi a telefont. Újabb percek telnek el, ekkor ismét telefonál, hogy megtalálta a landmarkot, de onnan nem tudja, hogy hogyan tovább. Ha idáig eljutottál, az már jó, mert nagy rá az esély, hogy valóban a közelben van, de persze az is lehet, hogy nincs. Ekkor tagoltan, lassan elmagyarázod neki, hogy hol kanyarodjon és merre, meddig menjen, hol álljon meg, stb. Kis szerencsével ezután már odatalál, de még ekkor sem garantált, hogy eljutsz az úticélhoz, mert tényleg nem szokták ismerni a várost, tehát jó, ha mindig van nálad GPS.

--pagebreak--

"Most kérjük adja meg 178 jegyű azonosító kódját..."
Ha ételt rendelsz házhoz, a helyzet ugyanez. Legutóbb elmentünk az egyik kedvenc helyi kifőzdénkbe, de mivel siettünk, csak leadtuk a rendelést és kértük, hogy hozzák ki. Még egy térképet is rajzoltunk nekik, hogy könnyen odataláljanak a három (!) sarokra lévő otthonunkhoz. Ezt ők szemtelenül megmosolyogták olyan magabiztos arckifejezéssel, amiből látható volt, hogy teljesen feleslegesnek találják a skiccet. Végül kiderült, hogy tényleg felesleges volt, mert másfél óra és hat telefonhívás után sem ért oda hozzánk az étel. A dolognak akkor lett vége, amikor a kedvesem megelégelte a dolgot és felült a robogóra, hogy a pár száz méterrel arrébb várakozó kiszállító fiútól begyűjtse a vacsoránkat.

Ma pedig pénzt szerettem volna átutalni egy olyan bankszámlára, melyet nem az én bankomnál vezetnek. Otthon ez a művelet semmivel sem bonyolultabb a bankon belüli utalásnál, pár perc és készen van. Itt öt különböző, már a bank által előre megadott, valamint négy telefonra elküldött azonosító kód után egy olyan rész következett, amire valóban nem számítottam: különböző ételek képeit mutogatta a rendszer, melyek közül ki kellett választanom, hogy melyik legyen az én személyes azonosítóm (a már meglévő kismillió mellé), valamint el is kellett neveznem az ételt. Egy tál rizst választottam és alá írtam, hogy „rizs”. Ezután átnavigált egy másik oldalra, ahol ugyanezt kellett megtennem italok képeivel. Ekkor már ideges voltam. Miután végeztem az italokkal, be kellett állítanom öt biztonsági kérdést a cipőméretemtől kezdve a magasságomon át a legjobb barátom nevéig. Mikor ezzel kész voltam, meg kellett változtatnom a bank által már előre megadott öt kód közül az egyiket, amit egy telefonon kapott megerősítő kód követett, amit szintén be kellett pötyögni a rendszerbe. Mindezek után jöhetett a kedvezményezett adatainak megadása, ahol mindent megkérdeztek csak éppen az illető fogtöméseinek számát nem. A folyamat azzal volt megspékelve, hogy mindeközben többször kidobott a rendszer, mert lejárt az időkorlát, tehát kezdhettem elölről az egészet. Miután kiderítettem a kedvezményezett összes adatát, elküldhettem az igénylést, mert mint kiderült, ez a folyamat csak arra jó, hogy a későbbiekben utalhassak bankon kívüli számlára, nem a tényleges utalás megkezdésére. Arra tizenkét órát várni kell, addig – gondolom– egyeztetik a rizst a kólával meg a kedvezményezett születési idejével és ráncai számával és aztán, ha minden jól megy, holnap elutalhatom azt a nyavalyás összeget....

Fotók: Fülöp Tamás