Laura 25 évesen úgy döntött, hogy Indiába költözik a barátjával. Viszonylag gyorsan találtak munkát mindketten, összecsomagolták az életüket és kiköltöztek Bangalore-ba. Laura az ott töltött első néhány nap után rájött, fogalma sem volt róla, mire vállalkozott. Egyelőre fél évre terveznek, de ki tudja mit hoz az élet...

Első benyomások – Irgalom atyja, ne hagyj el!
Én tényleg mindent megpróbáltam, hogy felkészítsem magam arra, ami kint fog várni. Olvastam, néztem filmet és nagyon sokszor elmondtam magamnak, hogy nem lesz egyszerű. Semmit sem ért.

Éjfél után érkeztünk Bangalore-ba. A reptérről a városba vezető út gyönyörű, tele van egzotikus virágokkal és gondozott parkokkal. Na, ez a beetetés része. Az ember azt hiszi, hogy valami rendes és tiszta helyre érkezett és csodálkozik, hogy hol az a sok mocsok, amit a tévében látni. Nem kellett sokat menni és megláttuk. A városhoz közeledve a látkép gyorsan megváltozott: mindenhol szemét, bűz és szmog, az emberek összetákolt viskókban aludtak, a kóbor kutyák pedig csapatostól járták a várost élelem után kutatva, közben pedig ugatták a Holdat. Képzeljétek el a legputrisabb várost, amit valaha láttatok, majd tegyétek a harmadik hatványra: ez még annál is rosszabb. A hotelba érve olyan páni félelem lett úrrá rajtam, hogy órákig lemerevedve ültem egy sarokban és azt kérdezgettem magamtól, hogy hogy fogom én ezt kibírni fél évig?

Ez a kérdés azóta többször felmerült, többek között akkor, mikor tegnap a reptéren megtudtam, hogy nem hagyhatom el az országot addig, amíg nem regisztrálom magam a bevándorlási hivatalnál. A kellemetlen az volt a dologban, hogy mindezt a Kuala Lumpurba tartó gépünk felszállása előtt egy órával közölték velem. Még Magyarországon vettünk jegyet Malajziába, ahová Bangalore-ból repültünk volna. A terv az volt, hogy a Bangalore-ba való megérkezés utáni két napban keresünk lakást, majd hátizsákkal bejárjuk a maláj félszigetet, mielőtt Indiába visszatérve belevetjük magunkat a munkába. A hatóság azonban felülírta ezt a tervet. Mindent megpróbáltam: érveltem, könyörögtem, még sírtam is, de semmi sem használt (nem is értem; a síró nők általában meghatják a férfiakat, nem?). Szóval áttettük a jegyünket pár nappal későbbre, fogtuk a kis cókmókunkat és visszamentünk a városba, hogy elintézzük a regisztrációt. Hogy itt milyen szintű bürokrácia van és hogy mennyire szeretik a pecsétet és a papírokat, arra szavak nincsenek. A mai nap egy vesszőfutás volt, de elvileg megszereztünk minden szükséges iratot. Holnap megyünk a "Hivatalba” – ha sikerül elintézni a dolgot, akkor jövő héten Malajziáról mesélek, ha nem, akkor arról, hogy jobban érzem-e magam mindazok ellenére, hogy nincs hol laknunk, tele van a testem csípésekkel, és hogy a hatóságok által üldözött személy vagyok.

Fotók: Fülöp Tamás