Balla Eszter: „elejét akartam venni mindenféle pletykának"

Borítókép: Balla Eszter: „elejét akartam venni mindenféle pletykának"
2012-es interjú a színésznővel szerepekről, családról az Éva magazinban.

Esztert régről ismerem, apámmal dolgozott együtt a Kaposvári Csiky Gergely Színházban.
Legutóbb 2009 elején futottunk össze egy kávézóban, Eszter lányának születése és apám halála után nem sokkal. A beszélgetés így egy nem várt kettős vallomással kezdődik.
Tudtam róla, hogy meghalt az édesapád, de nem tudtam elmenni a temetésére. És valamiért annyira zavarba jöttem, hogy elfelejtettem kondoleálni. Utána sokáig elnézést akartam kérni, de aztán elfelejtődött a dolog.

Én pedig nem tudtam, hogy gyereked lett, de amikor benéztem a babakocsiba, arcomra fagyott a mosoly. Fogalmam sem volt róla, mit kell mondani, de azt hiszem, a legrosszabb megoldást választottam: úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy Emma Down-szindrómás. Azóta is szégyellem magam, és amikor ma jöttem hozzád, eldöntöttem, hogy veszek egy nagy levegőt és bocsánatot kérek.

Semmi szükség bocsánatot kérni, nekem is meg kellett tanulnom a helyzetet kezelni. Az első időszakban sokszor zavarban voltam. Nem tudtam, hogy mondjam-e, hogy mi van, vagy ha nem veszik észre, inkább hallgassak. Aztán úgy döntöttem, az adott helyzetre bízom, hogy beszélek-e róla. Olykor nyíltan tisztáztam az ismerősömmel, hogy Emmával mi ahelyzet: ilyenkor mindketten picit megnyugodtunk és fesztelenebbül folytatódott a beszélgetés. Máskor nem sikerült feloldanom afeszültséget, rögtön elkezdtek kompenzálni, arról meséltek, hogy milyen szeretetre méltóak a downosok, és hogy ők is emberek. Hát ezt mondjuk magamtól is tudtam, az elfogadás és a kislányom iránti szeretetem egy percig sem volt kétséges. De soha senkire nem haragudtam ezekért amegjegyzésekért, hiszen csak segíteni akartak.

Hogy jutottál el odáig, hogy nyíltan beszélj róla?
Először is elejét akartam venni mindenféle pletykának, hiszen óhatatlanul egyre többen megtudták, hogy nem átlagos kislányom van, és nem szerettem volna, ha valaki egyszer csak megírja, hogy vajon miért nem vállalom, mi ez a titkolózás. Amásik oka pedig az volt, hogy vigaszt, támaszt nyújtsak, esetleg pozitív példát mutassak azoknak, akik hasonló vagy még súlyosabb problémákkal küzdenek és az elfogadás nem a természetes reakciójuk. Elég, ha csak az egyik családtag nem hajlandó szembenézni a tényekkel, már az is borzasztó hatással lehet az anyukára vagy az apukára, a gyerekről nem is beszélve.

Hol van most Emma?
Bölcsődében. Olyan szerencsénk van, hogy a kerületi önkormányzati bölcsődébe járhat, és a környékbeli szülők nemhogy tiltakoztak volna, de kifejezetten örülnek, hogy van acsoportban egy downos gyerek is. Nagyon fontosnak tartom az integrációt, hiszen ezek a gyerekek felnőttként ugyanúgy köztünk élnek, és ahhoz, hogy megfelelően szocializálódjanak, egészséges környezetre van szükségük. Szerencsére ma már tart ott Magyarország is, hogy a szülők nem dugják el szégyenkezve mindenféle otthonokba a sérült gyerekeiket.
Emma tehát jó helyen van. A te tavalyi éved viszont szakmailag elég rémesre sikerült.
Hát igen, ez a 2011 borzalmas év volt. Az évad elején még úgy tűnt, három főszerepem is lesz, ám végül egyik se jött össze, tavasszal meg a Csoportterápia című előadás bemutatójának tizedik percében egy ugrás közben keresztszalag-szakadást kaptam, így a darab nélkülem ment tovább.


De szerencsére ma már 2012 van.
Szabadúszó vagyok, és bár legtöbbet a Madáchban lehet látni engem, mindig kerestem a különféle lehetőségeket, anagyszínpadi szerepek mellett sokat dolgozom kicsi, független társulatokkal is. Így van egy kis kettősség az életemben, mert akikkel szívesen dolgoznék, azoknak sokszor csak egy madáchos musicalszínész vagyok, a Madáchban meg én vagyok az alternatív színésznő. De hát ez van, kicsit mind sznobok vagyunk. Én is.

Igen? Miben?
Nem nagyon, de bizonyos dolgokban. Tudom magamról, hogy néha vannak prekoncepcióim, és sokszor nem feltétlenül a legmélyebb emberi értékek alapján ítélek meg másokat. Régen én is könnyen hoztam másokról ítéletet – az ország egyik legjobb színházából könnyű volt ítélkezni –, de mára ezt teljesen átértékeltem.

Kecskés Karinával, Cseh Anna Máriával és Husznullina Reginával készült interjúinkat ITT olvashatod.

Szöveg: Hevesi Flóra, fotó: Lábady István, fotóasszisztens: Reiter Ádám, divatszerkesztő: Eli Van Poeyer, Balogh Viktória, smink: Kiss Csilla, haj: travis/ hairclub team/bumble and bumble, Köszönjük a helyszínbiztosítást a Meridien szállodának