Interjú Nényei Borbálával

Borítókép: Interjú Nényei Borbálával
Író, az Éva magazin állandó szerzője. Az interjút, amely szülinapi számunkban jelent meg, gyerekkönyve megjelenése alkalmából közöljük online.

Nényei (Szabó) Borbála író, az Éva magazin állandó szerzője. Annyira állandó, hogy a lap alapításától kezdve írja személyes történeteit – rovatcímmel – az Éva oldalaira. Keresetlen, őszinte, rövid kis írások ezek, mégis hihetetlen mélységek tárulnak fel bennük – cseppként mutatják meg magát a tengert. Mindezt vastag öniróniával, így az érzelmes tartalom hallatlanul szórakoztatóvá válik: 
nyáltenger kizárva.

Mit lehet attól kérdezni, aki mindent megír magáról?
Ez nem az én problémám, hanem a tiéd.
Igaz!
Az a szerencséd, hogy szeretek magamról beszélni.
Miért?
Mert érdekes témának tűnök önmagam számára. Mindig felfedezek magamban valami újat – amikor például írnom kell egy új Éva-cikket. Amikor pedig azt hiszem, hogy már mindent megírtam, eszembe jut egy korszak, amit még soha nem vettem elő.
Gyakran meglepődsz a saját történeteiden?
Nem, mert eleve sokat gondolkozom magamon. Állandóan elemzem minden lépésemet.
És előfordul, hogy meglep a történetek végkicsengése?
Persze! Ott van például az osztálytalálkozóról készült írásom. Amiben azt akartam írni, hogy csúnya kislány voltam az általános iskolában, de az egyik osztálytalálkozóra úgy mentem el, hogy tudtam: már én vagyok a leggyönyörűbb. Odamentem. Tényleg én voltam a leggyönyörűbb, és le akartam írni, hogy ez mennyire győzedelmes helyzet. Aztán közben rájöttem, hogy nem is az. Hiszen öt perc alatt visszarendeződött az egész viszonyrendszer, és megint azok lettek a szép lányok, akik általánosban voltak. Ugyanúgy osztódtak le a szerepek, ahogy régen, és még az is tök mindegy, hogy valójában a másik hogy néz ki.

Röviden fogalmazni
Mit adott neked az Éva-beli munkád?
Sokat tanultam ezekből a cikkekből. Főleg fegyelmet: minden írás szigorúan van felépítve, nem lehet „elfolyni”, röviden kell fogalmaznom. Majdnem az összes színdarabomnak, amiket mostanában írtam, egy-egy Éva-cikk adja a magját.
Egyik cikkedben azt is leírtad, hogy amit nem mondhatsz el másoknak, azt szépen megírod. Elmondod mindenkinek, akár Karinthy. Sokan viszont azért nem csinálják ezt, mert tartanak attól, hogy sebezhetővé válnak.
Azt is mondják, hogy aki annyira zárkózott, hogy nem beszél bizonyos dolgokról, az könnyebben írja meg a történeteit, mert azt gondolja, hogy így arctalan maradhat. Ez persze nincs így. Valójában mindig kiderül, hogy olvassák, és sok visszajelzés is érkezik a Facebookon, korábban az iwiwen. Mi több: néha „feldolgozó megbeszélések” kezdődnek a cikkek megjelenése után. Ha nagyon közeli valakiről van szó, akkor azért el szoktam torzítani a valóságot egy kicsit. A férjem például utálja, ha megemlítem, és már a gyerekek is lázadoznak a nyilvánosság ellen.
És azt érzed-e, hogy megerősít, ha őszintén kitárulkozol?
Én, ha megismerkedem valakivel a fodrásznál, akkor mindig elmondom az életemet – az elejétől a végéig. Meg ő is nekem. Ilyen típus vagyok. A férfiak nem hiszik el – nem is akarják elhinni –, hogy a nők mindent elmondanak egymásnak a szó szoros értelmében – mindent! Nem az van, hogy kicsit csevegünk, hanem hogy mindent ki- és megbeszélünk. Az megijeszti a barátaimat és a hozzám közel állókat, hogy minden, ami megtörténik velem, alapanyag.

Tabu
Nincs tabu?
Lehet, hogy van – de az meg annyira tabu, hogy fel sem merül, hogy megírjam.
Igaz, hogy az írás önterápia?
Inkább az önbizalmamnak tesz jót. Nekem nagyon fontos, hogy adok valamit azoknak, akiknek írok. Ettől pedig jobban érzem magam. De van, amikor meg kikészít. Amikor például felmerültek a gyerekkori traumáim, amikről azt gondoltam, hogy ezeket már feldolgoztam. És annyira kiborultam tőlük, hogy ugyanazok a szorongási rohamok jöttek elő, mint gyerekkoromban. Elég zűrös családom volt, s amikor elkezdtem boncolgatni és olyan szereplőket írtam meg a múltamból, akik rémálmaimban jönnek csak elő, akkor kiderült, hogy a szavaik még mindig bennem élnek, és az szörnyű volt. Annyira felkavart, hogy abbahagytam azt a darabot. „Visszadugtam a dugót.”
Sokan nemhogy minden dugót visszadugnak, de még a palackot is elrejtik.
Szerintem fontosak ezek a dugók. Csak persze tudatosan kell használni, ahogy a rossz dolgokat lenyomod velük. Mert nem lehet mindennap azzal élni, hogy végiggondolom a gyerekkoromat.
Mennyire érzékenyek az antennáid?
Molière-rel vagyok rokon lélek, aki iszonyatos hipochonder volt. Kiállt a színpadra bármennyi néző elé, de otthon a pulzusát méricskélte. Nem vagyok komor, magamba forduló művésztípus, de azért könnyű eset sem. Halálra aggódom magam! Szerencsére a gyerekeimmel kapcsolatban nem... Vagy csak nem érzékeltetem velük.

Jóapám
Volt, aki megbántódott az írásaid miatt?
Hát, most az apukám. Nyilván mindenki hibáztatja a szüleit – még az is, akinek tök jó volt a gyerekkora. Ráadásul nekünk nem volt az. És, ugye, a szüleimmel kapcsolatos érzéseimet meg szoktam írni. Persze nem bosszúból, csak hát: ez az én anyagom. És apukám mindig úgy érzi, hogy csak a rosszakat írom meg szegényről. Úgyhogy most készülök egy olyan cikkel, amiben ő jó. „Jóapám” – mondjuk ez lesz a címe. Üzenem neki.
Hogy kerültél az Éva magazinhoz?
Eörsi Sárival, az Éva egyik szerkesztőjével régebben egy focicsapatban játszottunk. Benne volt kamaszkori barátom, Varró Dani költő is.
Mi voltál ebben a csapatban?
Hát én mindig csak gólokat lövök! Csatár vagyok! Néha, ha figyelnek a többiek, akkor hátraszaladok védekezni. És a csapatban derült ki, hogy Sárinak már nagyon rég tetszettek a fióknak írt műveim. Ő találta ki, amikor alapították az Éva magazint, hogy legyek én az egyik szerző. Egyébként ez volt az első olyan sikerélményem, hogy valamit írtam, és megmondták, hogy az jó.

2008 Mágnás Miska, szövegkönyv, Debreceni Csokonai Színház
2009 Szabó–Varró: Líra és Epika, mesejáték, Budapest Bábszínház (jelenleg is játsszák)
2010 Szabó Borbála – Dinyés Dániel: Párkák, meseopera, szövegkönyv, Bárka Színház
2011 Telefondoktor, bohózat, Manna Egyesület-IMPRÓ-Kreatív töltőállomás (játsszák)
2011 Bánk bán, fordítás magyarról magyarra, Kecskeméti Katona József Színház
2012. április A teljes tizedik évad, vígjáték, Bárka Színház
2012. április Átváltozott gyerekek, mesekönyv, Pagony Kiadó

Meglehet, nagyon hülye nő lettem volna
Haladnak az írásaid valamerre?
Nem, de nem is kell nekik haladni. Ezek apró mozaikok belőlem, talán összeáll egy kép, ha valaki sokat elolvas egymás után.
Tervezel könyvet belőlük? Női magazinok sikeres szerzői előbb-utóbb összerakják őket, akár valami novellafüzért.
Először arra gondoltam, hogy ez egy olyan tevékenység, amit leválasztok a többiről. Ezért lettem Nényei Borbála. Színdarabokat, mesekönyvet Szabó Borbála néven írok. És most már az Évában is szeretnék inkább Szabó lenni, mert egyáltalán nem ciki ide írni. Mi több, egy csomó mindent itt sikerült megfogalmazni és nagyon sokszor nyúlok vissza ezekhez a gondolatokhoz. Szóval nem zárkóznék el a könyv elől, de nem is fogok pattogni, hogy legyen.


Ez a portré jelent meg Boriról az Éva első, 2007. áprilisi számában.
Fotó: Batár Zsolt

Milyen a családi élet ott, ahol a férj és a feleség is drámaíró?
Nagyon jó. Nem is mentem volna hozzá olyan férfihoz, aki nem tudja azt, amit én is. Vagy hogy ne tudjak rá valamiért felnézni. Néha meg nehéz, mert vagy ő sikeres, vagy én. Volt egy időszak, amikor mindenféle drámapályázatokat nyert, én pedig nagy fenekű anyukaként ültem otthon a két gyerekkel, és azt gondoltam, már soha semmi nem lesz ebből az egészből. Rossz volt, és közben azt éreztem, hogy a bénaságommal lehúzom őt is, és nem tud örülni miattam a sikereinek. Most egy kicsit fordítva van, bár ő is nagyon sikeres a másik szakmájában: magyart tanít. És az csodálatos, hogy ha elakadok az írásban, mindig van, aki segít.
Hogy tudod egészséges egyensúlyban tartani a családot?
Az az alapelvem, hogy a felnőtt is ember. Szerintem az önző anyukák nagyon jó anyukák, és én olyan vagyok. Nem hozok mindent oda a gyerekeknek, nem fújom ki az orrukat helyettük. Csinálja meg, amit tud. Szerintem akkor tisztelnek minket, ha úgy látják, hogy mi is tiszteljük magunkat. Nincs gyerekfőnökösödés. Ez nagyon nehéz volt az elején, de most már beérett. Szóval, a lustaság, a természetes önzés nagyon jó szülői erények. Egy csomóan elbuknak ezen, és feláldozzák magukat. Ha mi szeretjük az operákat, akkor a Don Giovanni megy otthon. Most már ők is szeretik.
Mit tettek hozzá a gyerekek ahhoz, ahogy írsz?
Nagyjából 17 évesek voltunk, amikor összebarátkoztunk Varró Danival és Karafiáth Orsival. Ők nagyon hamar katapultáltak, és 20 évesen elkezdték az irodalmi pályájukat. Volt bennem akkor egy elég rossz érzés, ahogy elhúztak mellettem. És akkor egyszer csak találkoztam a férjemmel, és családot alapítottunk. Persze nem múlt el, hogy író akarok lenni, de lett egy másik értelme is az életemnek. És most, hogy ez 15 évvel később sikerült, már máshogy élem meg. Nem pörgöm túl, nem szállok el magamtól. Mert közben zsúrt csinálok a gyereknek vagy megyek az anyák napi ünnepségre. Egyensúlyban vagyok. És ismerem magam: ha annak idején bejön a karrier, meglehet, nagyon hülye nő lettem volna.

Az interjút Bus István készítette. Fotó: Trunkó Bálint, smink: Simon Lucia. Éva, 2012. április. Minden jog fenntartva.