Negyvenegy éves voltam, ifjúsági rádióműsoroknál dolgoztam szerkesztőként, ráadásul azzal áltattam magam, hogy jó viszonyban vagyok rejtett, kamaszkori énemmel, mígnem egy szép napon belépett a stúdióba az egyik kolléga, és azon kezdett nekem nyafogni, hogy 22 éves létére már nem ő a legfiatalabb a stábban. Épp felvettek ugyanis egy 19 esztendős munkatársat. Attól fogva dugdostam az olvasószemüvegemet, és szorongva találgattam, vajon nincs-e leáldozóban a napom a csapatnál.
Az „elvált nő randizik” programról is valahogy hasonlóképpen gondolkodtam. Nulláról startolni teljességgel lehetetlennek tűnt, hiszen 
a férfiak gyereket akarnak, arra meg koromnál 
fogva – úgy éreztem – nem vagyok alkalmas. Amikor azon kaptam magam, hogy már annak is örülök, ha az építkezésen dolgozó munkások utánam füttyentenek, rájöttem, hogy hátat kell fordítanom a rádiózásnak, és irány egy jól fizető multi, ahol nagyobb eséllyel találok magamnak egy tehetős, elvált férfit.

[cikk=38538]

Persze, ezek az alakok vagy aggastyánok, vagy nyakukban súlyos aranylánccal közlekednek, mégis úgy éreztem: elérkeztem arra a pontra, amikor egy nő vagy képes jelentős kompromisszumokra, vagy belátja, hogy egyedül éli le hátralevő éveit. Így aztán randizni kezdtem egy gyógyszervegyészeti cég 30 éves házasságából frissen kilépett vezérigazgatójával. Szexi, dörmögő orgánuma volt és egyszerűen imádott, én viszont mindinkább úgy éreztem: apucival folytatok viszonyt. A Led Zeppelinről például azt hitte, hogy léghajó.
Ekkoriban újra éledezni kezdett bennem a rég elfojtott vágyálom, hogy majd megismerkedem egy férfival, akivel oly egyértelmű és kölcsönös lesz a meglátni és megszeretni egymást, hogy már az első találkára elhív magával Párizsba. És mire a kaland véget ér, barátok leszünk, szeretők – vagy halálos ellenségek. Az elgondolás roppant hatékonynak és kellően őrültnek tűnt, ezt találtam benne a legvonzóbbnak. Ugyanakkor úgy éreztem, tudnám díjazni a világ legromantikusabb városának kifinomultságát, múltját és konyháját. Már csak a tettestárs hiányzott.

ISTENI AVAGY ÖRDÖGI GONDVISELÉS
Színre lép Gyula, a jóképű, 36 éves vállalkozó, Kati barátnőm öccse. Kati újszülöttjének keresztelőjén kiderült, hogy eddig miért is nem hozott össze a jó szerencsém a pasassal. 
A templomi ünnepség utáni partin Kati mamájától arról értesültem, hogy „Gyuszi havonta szed föl egy új nőt, aki aztán mind azt hiszi magáról, hogy ő az igazi”.
Két hónapra rá újból összefutottunk. Gyula sudár volt és laza mozgású, akár egy párduc, és elmesélte, mekkora átalakuláson ment át egy önismereti kurzus hatására. Annyira levett a lábamról a csodás olimpikonalkata, hogy a hallottakat el is felejtettem elraktározni a „vészjelek” feliratú dossziémba.
– Torkig vagyok a csitri lányokkal, akiknek minden mondata azzal végződik, hogy „érted, ugye, izé, érted”. Végre egy igazi nő. Ezennel meghívlak vacsorára.
Úgy éreztem, tán nem ártana kissé körbenyesegetni Gyula magabiztos egóját. Na nehogy már azt képzelje, hogy előadja itt nekem az első randi/terápiás ülés/állásinterjú című mesét! Na nehogy már én legyek a hab a tortán!
Néhány nap múlva ismét telefonált, ezúttal a következő ajánlattal: – És ha Párizsba invitálnálak egy vacsorára?

[cikk=40684]

Egyből beugrott két felbecsülhetetlen értékű jó tanács. Az egyik egy szexterapeutától származott, aki fennen hirdette: az ember úgy győződhet meg igazán a másik fél iránti érzelmeiről, ha lefekszik vele, méghozzá minél előbb, annál jobb. A másik jó tanácsot a nagynénémtől kaptam, nála a lakmuszteszt így szólt: utazz el vele egy olyan országba, amelynek a nyelvét egyikőtök sem beszéli. Tekintve, hogy Gyula a barátnőm öccse volt, attól nem kellett tartanom, hogy egy flúgos futammal hozott össze a sors. Fontos szempont volt ugyanakkor, hogy a nővéréhez fűződő barátságomat semmiképpen sem akartam feláldozni. Szóba se jöhetett, hogy Katit információért nyúzzam, így mindössze arra az egyetlen kérdésre szorítkoztam, hogy volt-e Gyula valaha is szerelmes. – Egyszer, egy olasz csajba, aki alig gagyogott angolul – felelte a barátnőm. Majd még hozzátette: – De ilyet még sohasem csinált.

– Ne vegyél magadra pirosat, mert nem áll jól – intett fentebb idézett nagynéném. – És ha gyűrűt húz az ujjadra, ne vedd le.
Óvatos optimizmussal néztem a dolgok elébe, és szigorú szabályokat írtam elő: egy, amíg fenn nem ülünk a gépen, csak és kizárólag utazási előkészületekről beszélgetünk. Kettő: a számlát ő fizeti. Nyári ruhákat csomagoltam, divatos cipőket, kacér fehérneműt.
Fényképezőgépet nem.

SZEX A SZERELEM VÁROSÁBAN
A repülőtéren boldogan összeölelkeztünk. Gyula puha, kék kasmírpulóvert viselt, pazarul illett a szeméhez. A tekintete felragyogott, amint előhúztam az üres útinaplómat, melynek borítóján forró hőlégballonok lebegtek. Amíg a beszállásra vártunk, az első két oldalt meg is töltötte szívet melengető szöveggel, amely így végződött: „Nem tudom, mire számítok, de az elkövetkező négy nap során odaadó híved leszek.”
Begördült a taxi az egyik legmenőbb párizsi szálloda, az Hôtel Costes elé. A fényűző vörösarany belső berendezésből lágy meghittség áradt. Még saját dídzséjük is volt, a világszerte közismert Stéphane Pompougnac személyében, úgyhogy szavam se lehetett. Amíg bejelentkeztünk, Isaac Hayes szólt az előcsarnokban.
Erósz veszélyt jelzett.
Pezsgőt rendeltünk a szobaszerviznél, Gyula pedig köszöntőt mondott a balkonon: – Emelem poharam arra, hogy pontosan ott vagyunk, ahol lenni akarok.
Az első két nap pompásan telt. Ha épp nem egymást, akkor Párizst habzsoltuk: az impresszionistákat a Musée d’Orsay-ben, Monet Vízililiomait a Musée de l’Orangerie-ben, az elegáns párizsiakat, akiket szemmel láthatóan nem izzasztott az augusztusi kánikula. Egy pohár pezsgő társaságában hűsöltünk valamelyik kávéházban, escargots alfrescót ettünk a Notre-Dame árnyékában, nevettünk és táncoltunk az 
„(I wanna Be) Your Underwear” dallamára a Les Baines Douches-ban. Odahaza, a lakosztályunk hatalmas fürdőszobájában már sokkal lassabban ment a tánc. Gyula hozott magával egy szerelmes verseskötetet, abból olvastunk fel egymásnak, s közben Pink Floyd-cédéket hallgattunk. Mesélt az olasz lányról, engem meg a volt férjemről faggatott. Pont 
a négy napunk félidejétől a naplóbejegyzései egyre józanabbak lettek, szemmel láthatóan tovatűnőben volt a könnyedség.

NEM RÓLAD VAN SZÓ
A szállodában, már vacsora közben, egyszer csak elakadt 
a társalgás menete. – Azt hiszem, én is olyan leszek, mint az apám – mondta. – Majd ha megöregszem, feleségül veszek egy jó házból való úrilányt, aki aztán megajándékoz két gyönyörű gyermekkel.
Kevergettem a keserű füvekből készült salátát, és hogy megőrizzem a nyugalmamat, megjegyeztem: – Szerintem olyasvalakit fogsz feleségül venni, aki a nővéredre hasonlít.
Mire a desszerthez értünk, már tudtam, mit fogok mondani 
a nagynénémnek: Beleszerettem! Párizsba!
Miközben Gyula másnap reggel zuhanyozott, búsan bámultam a fürdőszoba ajtaját, amely mögött két estével ezelőtt még olyan jókat hancúroztunk. Túlságosan kiszolgáltattam magamat? Túl sokra számítottam? Sétáljak ki most?
Gyula rengeteg vizet szétfröcskölt a padlón, az összes törülközőre szükség volt, hogy felitassam. – Mit művelsz? – szóltam rá. – Úgy viselkedsz, mint egy ötéves.
– Hát aztán! – vágott vissza. – Az is vagyok.
Az intő jelek ellenére megrázott az elutasítás. – Ez a baj velem – mondta, miután felajánlotta, hogy mostantól legyünk barátok. Csak barátok. – Ha egy nőt megismertem, már nem kívánom többet. Nem rólad van szó.
Aznapra kocsit bérelt, hogy kivigyen Givernybe, Monet házához. Fogalmam sem volt, lesz-e valaha is másik alkalom, hogy láthassam a híres vízililiomokat, úgyhogy mentem. A kocsiban olyan messzire húzódtunk egymástól, amilyen messzire csak lehetséges, aztán a kertet is külön-külön fedeztük fel magunknak. Arra azonban ráálltam, hogy a kisváros egyik galériájában segítsek kiválasztani egy nagy méretű festményt 
a lakásába. Szépséges, impresszionista tavaszi tájkép volt, áradt belőle az újjászületés – amitől csak még rohadtabbul éreztem magam.
Az utolsó huszonnégy óra úgy telt, mintha egy autóban rostokolnék, amelynek leeresztett mind a négy kereke. Ahol korábban kéz a kézben andalogtunk, ott most önmarcangoló gyötrelmek közepette egyedül lófráltam.

PÁRIZS ÖRÖKRE AZ ENYÉM MARAD
Amikor két hét elteltével Gyula festménye megérkezett, felhívott, hogy elmesélje, mennyire örül. – A csodás utunkat juttatja eszembe – mondta. Nem bántam volna, ha az én memóriám is olyan szelektív, mint az övé. Három nap múlva megint telefonált, és közölte: – Utálom azt a képet. – Ezen végre már nevetni is tudtam. A történet valóban nem rólam szólt.
Kilenc év telt el két össze nem illő ember meggondolatlan próbálkozása óta. Mint később rájöttem, ez a kaland meghatározta elkövetkező, negyvenes éveim alaphangulatát, amely húszas éveimhez hasonlóan szexi volt, nyitott és rugalmas. Felülkerekedett bennem a nő, aki élni akarja az életét, legyűrve az örök hűséget áhító másik énemet. Olyan sztorikat, amelyek hatására valaha összeomlottam volna, most roppant mulatságosnak találtam, miközben mindenféle korú és érdeklődésű férfival randizgattam. Azt azonban továbbra sem sikerült megemésztenem, hogy az igazit egy életen át hiába kerestem. A barátaim arra gyanakodtak, hogy elkényeztetett Gyula nagyúri hóbortja, amivel a romantikus párizsi kalandot megfinanszírozta. Engem inkább az foglalkoztatott, hogy a végén még olyan leszek, mint ő – gyakran azon kaptam magam, hogy fura gondolatok motoszkálnak a fejemben: majd az ötvenes éveim tájékán hozzámegyek egy nálamnál sokkal fiatalabb férfihoz, és örökbe fogadok néhány gyermeket, ilyesmi.
Ehelyett 47 éves koromban hazaköltöztem a szülővárosomba, hogy gondját viseljem anyámnak. A búcsúbulin, amelyet Kati barátnőm rendezett, megismerkedtem Gyula feleségével. Valóban hasonlított a nővérére. Csak az lepett meg, hogy 40 éves. Mindenesetre elégedetten konstatáltam: valamelyest talán nekem is közöm volt ahhoz, hogy az idősebb asszonyokban is felfedezze az értéket.

Szöveg:Tóth Adrienn, fotó:Red Dot. Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.