Lájkolod?

Borítókép: Lájkolod?
Lustanyu egy barátnője a „lájkol" ige magyarországi térnyerése miatt bojkottálja a facebookot. Van helye az internetes szlengnek az anyanyelvünkben?

Azt hiszem, sokaknál a lájkol ige verte ki teljesen a biztosítékot. Ahogy egyre inkább teret hódított a Facebook, egyre többen lájkoltunk, hájpoltunk, faccséztunk. Ezzel párhuzamosan pedig tele lett az internet dühöngéssel, amiért ez a magyartalan, idegen, borzalmas hangzású szó ennyire beleolvadt az anyanyelvünkbe. Volt, akit idegesített a dolog (van egy barátnőm, aki olyannyira felháborodott, hogy emiatt bojkottálja a facebookot), volt aki tiltakozott,egyesek kampányoltak a like-ol mellett, mások pedig csak értetlenkedtek, hogy miért kell idegen szót használni, ha van egy teljesen egyértelmű, szép magyar szavunk is ugyanezzel a jelentéssel: a tetszik. Miért nem mondjuk egyszerűen, hogy tetszik? Sokat gondolkoztam ezen, aztán arra jutottam, hogy ha valamit lájkolunk, akkor az nem szimplán tetszik. Lájkolni igazából ugyanazt jelenti, mint az a kis felfelé mutató hüvelykujj az ikonon. Ha valami tetszik, az komoly dolog, ha valamit lájkolok, az csak annyi, mintha azt mutatnám: király. Vagy mondjam inkább azt, hogy kúúúl, állat, süti, sirály, zsír? Esetleg komálom, bírom, vágom, nyesem, besírok tőle? El kell ismernem, hogy borzalmasan néz ki leírva ez a „lájkol”, és hogy aki szereti és tiszteli gyönyörű anyanyelvünket, annak bizony szúrhatja a szemét, elmondom viszont, hogy az enyémet miért nem szúrja.

A neten élünk
Ahogyan mindennapjaink szerves részévé vált az internet – skype-on beszélgetünk Kaliforniában dolgozó barátnőnkkel, Gmail chaten kérdezzük meg a párunkat, hogy mi volt az értekezleten, és a Facebookon zárt csoportot hozunk létre régi kollégista szobatársainkkal, hogy azon keresztül osszuk meg egymással a mindennapok eseményeit – kiderült, hogy tulajdonképpen az interneten ezekben a helyzetekben a beszélt nyelvet kell leírnunk. Szükségessé vált ennek megfelelően differenciálni, hogy minél inkább élethűen tudjuk saját beszélt stílusunkat prezentálni. Jöttek a szmájlik (vagy ha jobban tetszik: emoticonok) aminek segítségével elkerülhetővé vált egy csomó félreértés: kacsintgatunk, mosolygunk, vihogunk, biztosítva ezáltal a sorainkat olvasó beszélgetőtársunkat, hogy csupán ironizáltunk, nem sértegettünk. Ilyen jelecskék használatával vehetjük el egy-egy célzás élét, amire nyilván nem lenne szükség szemtől szemben, hiszen egy valódi beszélgetés során a másik már a szánk görbületéből és cinkos pillantásunkból tudhatja, hogy poént mondtunk, írásban azonban meglehetősen ridegen tudnak hatni a szavak.

Tök jó
Szükségünk lett tehát arra, hogy az internetes nyelv kitörjön az írott nyelv szabályai közül, és a írott beszédünkben is megpróbáljuk érvényesíteni önmagunkat, hiszen a neten is érvényes, hogy ”a stílus maga az ember”. (Buffon). Például ha valaki azt olvassa Sya Bébike! Láttad a filmet tegnap? Oan, de oan cíííp ez a Robert fijjú!”, elképzeli a sorokat leíró hölgyet. Amennyiben azt olvassuk, hogy „Háj Zsu! Csekkoltad a tegnapi filmet? Besírtam, hogy milyen állat csákó ez a Robert!”, már egy teljesen más stílusú hölgyet képzelünk el, pedig mind a kettő csak annyit közölt, hogy Robert Pattinson egy jóképű fiatalember. (Már akinek az esete, ugye.) Lehet, hogy úgy érezzük, soha nem lehet országos haverunk az, aki képes leírni, hogy „Sya Bébike”, vagy hogy „állat csákó”, ettől függetlenül ezek is egyértelműen stílusjegyek. Legfeljebb egy nekünk nem szimpatikus stílus jegyei. Ugyanez a helyzet a helyesírási hibákkal: bizonyos körökben kifejezetten menő hangutánzóan leírni egyes szavakat, így jön létre például a szintén népszerű teccik és láccik. Én még ezen a ponton sem őrjöngök.
Mindenképpen óriási probléma viszont, ha valaki olyannyira ebben a közegben él, hogy már nem képes különbséget tenni, és a hivatalos e-mailben is ezt a fajta leírt-beszélt nyelvet használja (magyarán nem vágja a szitut). Értelemszerűen hatalmas hiba – megkockáztatom, hogy bunkóság – az áramszolgáltatónak írt reklamációs levelet „Sya” felszólítással kezdeni, és ilyen esetekben már nem mentség a helyesírási hiba sem. Mindent a maga helyén, és idejében.
Aki pedig mindezek ellenére is visítófrászt kap a „lájkol”-tól, ne tegye: emlékezzünk csak, hogy a mi ifjúkorunkban például minden fain vagy fájin volt, ami mára szinte teljesen eltűnt. Nagyon valószínű, hogy pár év múlva már nem fogunk lájkolni. Vagy mégis? Ha jól emlékszem, a szüleim teljesen ki voltak akadva a „tök jó”-zásra, ami viszont még ma is divatban van. Legjobb lesz, ha visszatérek erre a kérdésre húsz év múlva…

Szöveg: Kelemen Kata (Lustanyu), fotó: photolibrary.com, Damroka. Ez a cikk az evamagazin.hu számára íródott. Minden jog fenntartva.