Szerte a földkerekségen legalább annyira ismerik, mint Puskást, csak nehezebben ejtik ki a nevét. Régen megrendítő filmeket csinált, most röhögtetőket, de azokból is, ezekből is kiderül: hol élünk és kik vagyunk.

Hölgyeim, rémes a helyzetem, leszakadt fölülem a világ. Gyerekek közt ülök, unokák meg ezek-azok. Laptopok ölben. Afelét se értem, amiről beszélnek. Technika. Ezeknek a varázsszerkezeteknek a technikája. Alighanem angol kifejezések.
Tudsz angolul? – kérdem az egyiktől.
Rám néz. Óriási kék szemek. Persze.
Mostanában olvasol valamit? Hallgat. Rossz kérdés volt. Én meg, vén marha, falom a könyveket. Megrágom az egyiket, jön a másik. És ez így megy majd kilencven éve. Ezen már az isten se segít.
Rontod a szemed – mondták, amikor gyertyát gyújtottam. Nevetnek, ugye, Hölgyeim? Gyertya? Igen, a faluban drága volt apetróleum. Jaj, nehogy félreértsék, nem voltam parasztgyerek. Csak nyaranként, román faluban, Maxi bátyám bodegájában. Mindent árult. Pipadohányt öt lejért, kolbászt, szalonnát, kocsikenőcsöt, csokoládét. Mellette folyt a Dregán. Gyors, mély, tiszta. Láttuk apisztrángokat. Azokkal együtt vitettük magunkat az Oltig. Ott volt anagy fahíd. Arról ugráltunk. A román fiúk fejest, én talpast, de az is ütött. Az a híd volt a világ közepe. A lábjában ott volt a rejtek. Nyilak mogyoróvesszőből, tomahavkok fűzfából és a harci tollak. És ott volt a Winnetou. Na, nem maga az indián főnök, csak a róla szóló könyv. Három kötet.
Hölgyeim, hallották azt a nevet: May Károly? Vagy úgy: Karl May. Nem? Kérdezzék meg a dédit. Ő talán tudja, kicsoda. Olvasni aligha olvasta, mert May Károly a fiúk mágusa volt. Hőse, az apacs Winnetou, az indiánok nagyfőnöke. Meg az ő fehér testvére, Old Shatterhand. Az idő a Nagy Nyugati Vasút építése Amerikában. Ősvadon. Érintetlen természet. Grizzly medvék, bölények. Jó emberek, rossz emberek. Fehérek, indiánok. Fegyverropogás, nyílvesszők fütyülése. Életveszély, állandó készenlét. Nyitott szemmel alvás, zaj nélkül kúszás a bokrok alatt. Rejtőzködés az ellenség elől. És egyszer csak dörrenés.
Ez Winnetou ezüstpuskája. Életben maradunk!
Old Shatterhand ezt meséli a regényben: Winnetou elhatározta, hogy „indián kiképzésben” részesít. Egész nap gyakorolnom kellett magamat mindenben, amit egy jó vadásznak és jó harcosnak tudnia kell. Kúsztunk-másztunk az erdőben és Winnettou megmutatta nekem, hogy lehet az ellenséget észrevétlenül megközelíteni és terveit kikémlelni. Néha elszakadt tőlem, és azt afeladatot szabta ki rám, hogy keressem meg.
Hát ezt játszottuk. Indiánok voltunk. A fehér hőst, Shatterhandot reggelenkint kisorsoltuk. Neki gatyát kellett húznia. Mi tök pucérak voltunk. Mi is, unokatesóim és én. A városiak, az úri gyerekek.
Ja, ennek a meztelenségnek története van. Nyár elején gyönyörű fürdőruhát kaptunk. Nyakig érő feketét. Két vállán színes gombokkal. És övvel a derekunkon. Büszkén mentünk le a Dregánra. Tele volt román gyerekekkel. Meztelenek voltak. Anyám rám kiáltott: 
Vessétek le a fürdőruhát! Levetettük. Attól kezdve legalább ebben 
nem volt különbség köztünk. Az ősi, aromantikus egyenlőség!
Egyszer kezembe nyomta valaki aPuszták népét. És attól kezdve megszűnt a romantika.
Olvassák el önök is, Hölgyeim, Illyés Gyula könyvét. Tudják meg, mi volt a régi Magyarország.

Szerző: Jancsó Miklós, portré: CULTiRiS, tárgyfotó: Jágfai Eszter