Erdős Virág

Borítókép: Erdős Virág
József Attila-díjas író, költő, drámaíró. Az idei könyvhétre jelent meg hetedik kötete A Trabantfejű Nő címmel.

Jelenleg gyermekeknek szóló verskötetén dolgozik.

Aztán beszédülsz az első könyvesboltba és vége az örömnek. Hirtelen rád szakad a tudat: a világ telis, de tele van könyvekkel! Képtelenségnek tűnik, hogy akadjon akárcsak egyetlenegy ember is a föld kerekén, akinek pont a te könyvedre fájjon a foga. Aki képes lenne kiszúrni a sok száz- meg százezer közt azt az egy szem kicsi pirosat. Ettől aztán elszomorodsz, bánatodban hazáig szaladsz, és gyorsan írsz egy verset. Tessék. Már készül is egy újabb észrevétlen és teljességgel hiábavaló könyv.
Innen visszanézve igazi ajándéknak tűnik az életemnek az a valaha volt röpke, de annál vidámabb korszaka, amikor is kizárólag az én kényem-kedvem szerint alakult, hogy két bontakozó értelmű emberpalánta előtt épp mely könyvek titkai táruljanak fel. Nincs hatalmasabb istenség az anyukánál, aki lefekvéshez készülődő pizsamásai körében egyszer csak fogja magát, odalép akönyvespolchoz és egyetlen, határozott mozdulattal leemeli azt és kizárólag azt a bizonyos könyvet. Aztán leül az ágy szélére, villámló tekintettel rendet vág nyughatatlan kis analfabétái ugrabugra sokaságában, és olvasni kezd. Én például végtelen elbizakodottságomban hajlamos vagyok úgy gondolni, hogy a gyerekeim sorsa gyökeresen másképp alakul, ha annak idején nem választom közös esti olvasmányaink közé teszem azt A didergő királyt. Meg a Tündér Lalát meg aSzuromberek királyfit, meg a Csutak és a szürke lót meg a Rokonom, Rosyt. Az meg egyenesen beláthatatlan következményekkel járt volna, ha nincs köztük A kislány, aki mindenkit szeretett. Vigyáznom kellett, mit választok, de azáltal, hogy választottam, mindörökre meg is erősítettem a saját választásaimat. Fura dolog: azáltal lettek ezek a mesekönyvek igazán és végérvényesen az én „életem könyvei”, hogy nagylelkűen és kérlelhetetlenül felkínáltam nekik. A fiaimnak. És talán abban a pillanatban válik majd Afélkegyelmű, A Mester és Margarita, A varázshegy, Az ötös számú vágóhíd és pláne A mi utcánk, az Egy családregény vége, A hullámzó Balaton, a Pompásan buszozunk, A fehér király és még sok egyéb közt példának okáért a Végre élsz is mindörökre „az én életem könyvévé”, amikor majd – alkalomadtán – ezeket is nagy elánnal, de a lelkem mélyén picit szorongva a kezükbe adom.
Nagy kérdés persze, hogy ezek az ominózus vonzások és választások honnan erednek és vajon meddig érnek el. Hány generációt és miféle beláthatatlan időtávlatokat fognak át. A szüleim bábszínészek, kettőjük közül főként a mamám volt az, aki úgy mondott otthon verset, ahogyan más lefolyótisztítás közben fütyörészik. Örömében, bánatában, varázslatosan és leállíthatatlanul. Ha verset írok („ők fogják ceruzámat”), néha kedvem lenne kifutni a világból, csak hogy ne halljam a fülemben megállás nélkül ott idegeskedni szegény József Attilát, ráadásul a saját tulajdon édes mamám hangján. A hajlam persze menthetetlenül és egyenes ágon öröklődik. Kiskoromban nálunk otthon nagy kedvenc volt például Weöres Sándor Az éjszaka csodái című verse. Mi is sokat olvastuk a fiaimmal, mégis valami egészen fura, torokszorító boldogság volt hallani, ahogy évekkel később a pentameter ütemképletét önkéntelenül is ezekkel a szívemnek olyannyira kedves verssorokkal memorizálták: Tóth-Gyu-la-bá-do-gosés víz-ve-ze-ték-sze-re-lő...
A közös esti olvasásaink persze már jó ideje abbamaradtak. A Harry Pottereket még együtt olvastuk, de a Kincses szigetnek már nem értünk a végére. Tessék, ez is milyen egy szép, szimbolikus fordulat! Nincs mese: a legfőbb kincset mindenkinek magának kell megtalálnia.

Szerző: Erdős Virág, portré: Kosina Anett, tárgyfotó: Jágfai Eszter / beton fotóstúdió. Ez a cikk a 2011. évi augusztusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.