Aki nem győz büszkélkedni a lányaival: mindketten színjeles tanulók, s a nagyobbik zongorázott már a Carnegie Hallban is.
Anyai szigorral bármit el lehet érni. Talán.

Ha így van, sem sokan csinálnánk végig azt, amit Amy Chua. Kitennénk-e vajon a hároméves gyereket az ajtón azzal, hogy ha nem hallgat anyura, nincs helye a házban? És ez még csak a kezdet, aztán jön az iskolás évek örök maximalizmusa, a napi több órás zongoragyakorlás. A nehéz pillanatok, amikor a gyerek ellenszegül és összetépi a kottát – aztán mégis folytatja a gyakorlást. Ezt a jelenetet írja le részletesen a Wall Street Journalban megjelent írás, amelyhez idén januárban szinte vég nélkül özönlöttek az olvasói vélemények.

Korlátozd mindenben a gyerekedet!
Már a cím – Why are Chinese Mothers Superior? – is annyira provokatív, hogy vonzotta a botrányt. Miért felsőbbrendűek a kínai anyák? Az emberek egymásnak küldözgették a linket, az írás napokon belül izzó internetes csomóponttá vált. Több mint ötezer hozzászólás érkezett, amivel a neves napilap rekordot állított a saját történetében. Amy Chua ezután népszerű műsorokban fejtette ki nézeteit a keménykezű nevelésről. Ő bizony nem félt a gyerekeit korlátozni. Ha kellett, szidta-fenyegette őket – és lám, mi mindent értek el!
Ehhez persze igazi „kínai anyának” kell lenni, állítja az elhíresült cikk. De rögtön az elején pontosít: a kifejezést nem szó szerint, csak jelképesen kell érteni. Nem kell (feltétlenül) Kínából származni ahhoz, hogy valaki kínai anya legyen: a felmagasztalt tekintélyelvű szülői hozzáállás előfordulhat bármely etnikum vagy társadalmi réteg körében. Talán mégis jellemzőbb a bevándorlókra, akik előtt úgy tűnhet: a gyerek legjobb esélye a felemelkedésre a színjeles bizonyítvány. Egy olvasó azt írta: az ő apja, egy Írországból bevándorolt munkásember ugyanilyen „kínai anya” volt.
Az ellenoldalon a „nyugati anyák” megengedőbb viselkedése áll – legalábbis Amy Chua szerint. „Egy nyugati anya már akkor szigorúnak gondolja magát, ha a gyerekét napi fél vagy maximum egy órára leülteti gyakorolni a zongorához. Nekünk, kínai anyáknak az első egy óra még gyerekjáték.
A neheze a második, harmadik órában jön” – olvashatjuk az újságcikkben – és az ugyanezen témájú könyvben.

A kitartás diadala
Amy Chua gyereknevelési memoárjáról, A tigrisanya harci daláról van szó, amely egy ideje a bestsellerlisták élén szerepel. A könyvből az a kép bontakozik ki, hogy a két gyerek anyai felügyelet mellett szinte állandóan tanul vagy a zongorán gyakorol. Lássuk csak azt a jelenetet, amikor a kisebbik, Louise nem tudott eljátszani egy nehezebb zongoradarabot, és mérgében összetépte a kottát. Az anya gondosan összeillesztette a fecniket és laminálta a kottalapot. A kislány azonban nem volt hajlandó visszaülni a zongorához, mire az anya torkaszakadtából üvöltve megfenyegette a „szerencsétlen, lusta” gyereket: ha másnapra nem tanulja meg a darabot, elajándékozza kedvenc babaházát a szegényeknek, nem kap ebédet, vacsorát, s három évig nem süt neki tortát a születésnapjára. A kislány végül megtört. Kíméletlen gyakorlás következett, a hétéves gyerek még a vécére sem mehetett ki, de a darab végül összeállt az ujjai alatt. Ettől kezdve állítólag szívesen játszotta és néhány nap múlva sikeresen adta elő egy gyerekkoncerten. Az esetet Amy Chua úgy idézi fel, mint a kitartás diadalát. Az egyik kommentáló azonban azt állította, hogy a zongoratanulásnak nem ez a helyes módszere: a folyamatos erőlködésnél sokkal célravezetőbb időnként szünetet tartani, és az is ritkán segít, ha a motiváció kívülről jön. A szerzőnő azonban másképp értelmezi a történetet. Szerinte a kínai anyák hisznek a gyerekükben, ezért várnak tőle mindig maximális teljesítményt, és ha éppen ez tűnik célravezetőnek, a szidalmazástól, megszégyenítéstől sem riadnak vissza.

Mindig lesznek lázadók
Ezzel szemben a „nyugati anya” nem szívesen mutatja ki, ha elégedetlen a gyerekével. Nem mondja neki, hogy kövér vagy, fogyj le. Nem vár tőle színjeles bizonyítványt, csak azt kéri, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt. A tökéletestől elmaradó eredményt is megdicséri, nehogy sérüljön a gyerek önértékelése. Ha romlik az iskolai teljesítmény, inkább a tanárt okolja. Passzívan szemléli, mivé lesz a gyereke, nem tudja kézben tartani alakulásának folyamatát.
Persze ehhez a tételhez is rengeteg hozzászólás érkezett, és szinte mind azt állította, hogy aki állandó felügyelet alatt nő fel, az nem fejlődik önálló személyiséggé. Hiába teljesít kitűnően mindenféle teszten, nem lesz belőle eredeti gondolkodó. Maga Amy Chua úgy emlékszik vissza, hogy a jogi egyetemre bekerülve nem akart mást, csupán csak leírni mindent, amit hallott, a kritikai érzék teljesen hiányzott belőle. Őt is a szigorú maximalizmus szellemében nevelték Kínából jött szülei – és tessék, mára a Harvardon az egyik jogi tanszék professzora.
Az Amy Chua-házban egyébként a családapa is jogászprofesszor, de ő nem kínai, semmilyen értelemben: nem is kapott nagy szerepet a memoárban. A két gyerek közül Sophia bizonyult „könnyebben nevelhetőnek”, egy alkalommal még nemzetközi zongoraversenyt is nyert. A kisebbik lány, Louise azonban 13 éves korában végképp fellázadt. Egy vendéglőben földhöz vágott egy poharat, és közben azt kiabálta: „Utálom az életemet!” Ettől végre abbahagyhatta a zongorázást és elkezdhetett teniszezni. A józan ellenérv tehát így hangzik: azokból a gyerekekből, akik soha nem mehettek a saját fejük után, olyan felnőttek lesznek, akik gondolkodás nélkül kiszolgálják az adott rendszert, hatalmat. Ilyen állampolgár kell a diktatúráknak. De mindig lesznek lázadók, újítók, akik változtatnak a világon és előreviszik a dolgokat. Őket nem lehet kívülről befolyásolni!

Amy Chua és lányai, creativecommons.org

A liberalizmus előnye
A tigrisanya-dolgozat valószínűleg nem keltett volna ekkora feltűnést, ha egyszerűen csak nevelési elvekről szól, nem pedig egyben a kínai felsőbbrendűség kérdéséről. Márpedig ez a téma rendkívül érzékenyen érinti az amerikaiakat. Lassan már csak arról lehet hallani, hogy a kínaiak lekörözik őket mindenben – és akkor tessék, most azt állítja valaki, hogy még a gyerekeiket is jobban nevelik.
Azért is fájdalmas ezt hallani, mert van valami igazságtartalma. Az amerikai iskolákban közismert tapasztalat, hogy milyen sok ázsiai tanulóból lesz eminens osztályelső. A nemzetközi összehasonlításokban minden lehetséges tárgyban toronymagasan vezetnek a sanghaji gyerekek. Az amerikaiak a középmezőnyben kullognak, matematikából a 23. helyen állnak – lemaradva mondjuk Magyarország mögött is. Mi az egyetlen terület, ahol mégis jeleskednek? Az önbizalom. Az amerikai tanulók akkor is nagyra értékelik saját teljesítményüket, ha az valójában csak középszerű vagy rosszabb. Ide vezet az örökös dicsérgetés.
A szabadelvű amerikai oktatásnak azonban rengeteg előnye van, az ottani egyetemeken hatalmas eredmények születnek.

A köszönet
A többség nem tesz ugyan szert széles körű tudásra, de kitermelődik egy valóban nagyszabásúan teljesítő és kreatívan gondolkodó elit. Ez is elég! Sok hozzászóló kifogásolta, hogy Amy Chua azokat a sztereotípiákat erősíti, amelyek a kínaiakról élnek a köztudatban. Kínai származású olvasók erős érzelmekkel reagáltak, amikor felidézték, hogy őket is így nevelték. A hír Kínába is eljutott. Egy sanghaji lapban megjelent karikatúrán egy kínai házaspár szigorúan rászól a megszeppent gyerekre: „Ha nem eszed meg, ami a tányérodon van, örökbe adunk Amy Chuának!”
Lehet, hogy a botrány a vártnál nagyobbra dagadt, de már túl van a tetőfokán. Sophia 18 éves, nemrég felvették a Harvardra és a Yale-re. Még nem döntötte el, melyiket választja. Mindenesetre nyílt levélben köszönte meg nevelését a tigrisanyának. Talán egy és más kimaradt a gyerekkorából – írja –, de nem bánja, mert kárpótolták a sikerek és az a tudat, hogy mindent kihozott magából.
Anyának lenni nem könnyű. Nem tudjuk biztosan, mit csinálunk jól, mit rosszul. Megpróbálhatunk mindent mi irányítani, de többnyire úgysem sikerül. Megpróbálhatjuk kíváncsian figyelni, hogyan járja az útját, mivé válik a gyerekünk. Olykor tehetetlennek érezzük magunkat, mert nem jól alakulnak a dolgok. Máskor büszkék és boldogok vagyunk, holott mi nem irányítottunk semmit.

Szöveg: Olchváry Dorottya, fotó: Europress, creativecommons.org, David Shankbone
Ez a cikk a 2011. évi júliusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.