Milyen klassz, hogy nyáron a saját cseresznyefánkról lakmározhatjuk az édes, ropogós gyümölcsöt! Ilyet a piacon nem lehet kapni. Kínálhatja kedvenc zöldségesünk a legszebb, válogatott szemeket − azon valahogy mindig érződik, hogy nem az igazi. Nem olyan ropogós, nem olyan fényes: egyszóval nem olyan, mint a miénk, a fáról frissen szedve.
Gondot csak akkor okoz a termésünk, amikor annyi, de annyi van belőle, hogy hiába láttuk el már minden barátunkat és családtagunkat, a férjem mégis naponta legalább egy újabb, púpozottan megszedett gyümölcsös ládával állít be a konyhába. Idén már odáig jutottunk, hogy nemcsak a családtagok és barátok kaptak, de még a férjem munkatársai és üzleti kapcsolatai is élvezhették a mi cseresznyénket.

Cseresznye meggyel
Így hát az évek során megtanultam cseresznyét befőzni, tudok cseresznyés süteményeket sütni, nagy sebességgel magozom a mélyhűtőbe kerülő kilókat, sőt, a cseresznyelekvárt és a cseresznyeturmixot is kipróbáltam már. Idén felvettem a repertoárba a „cseresznye meggyel” fantázianevű befőttet is − mivel az uram egyik ismerőse, aki örömmel fogadta a cseresznyeadományunkat, nem volt rest és cserébe ugyanannyi meggyel lepett meg minket...
A cseresznyeőrület jelentős része szerencsére úgy két hét alatt lezajlott. Amit tudtunk, megettünk, a többit feldolgoztuk. Míg a kamrám számtalan üveg finomsággal, én egy érdekes megfigyeléssel gazdagodtam. A gyermekeink nagyon szeretik a friss cseresznyét. Fára mászni is imádnak. Egészen addig, amíg be nem köszönt a szüret ideje. Amikor arról van szó, hogy egy kicsit segíthetnének apának, hirtelen nem mernek felmenni a fa tetejére, sőt azt is elfelejtik abban a percben, hogy miként kell felkapaszkodni az alsó ágakra. Viszont szívesen csemegéznek a ládába szedett gyümölcsből… Július-augusztusban pedig újra elmúlik a tériszonyuk a fa tetején.

Tériszonyt felváltó munkaiszony
Nem véletlenül írtam, hogy a cseresznyeőrületnek csak a java zajlik le két hét alatt. A befőzéssel még nem ér véget a cseresznyefa nyújtotta munkák sora: mindig maradnak olyan ágak, amelyekről nem tudjuk leszedni a termést. Ezek olyan magasan vannak, hogy létráról sem érjük el, így kizárt, hogy bármit is kezdjünk a magasról mosolygó gyümölccsel. A fán azonban nem marad fenn a le nem szedett termés! Szépen, csendben minden nap lepotyog belőle néhány kiló. És amikor lepotyog, akkor már bizony nem olyan vonzó. A szemek nem csalogatóan pirosak és ropogósak, hanem undorítóan töttyedtek. Felszedni gusztustalan, rálépni még inkább, mert nem elég, hogy nyálkás lesz tőle a lábunk, még a magja is megszúr. Ilyenkor jön a végeláthatatlan gereblyézés, lapátolás, zacskóba gyömöszölés. A családból senki sem rajong ezért a feladatért, viszont mindenki örül, ha nyugodtan szaladgálhat a füvön… Szinte hihetetlen, hogy a rekordokat döntögető viharos szelek és felhőszakadások ellenére még augusztus elején is képes a fáról cseresznye potyogni!

Az anyós barackot mutat
Mikor a legnagyobb őrület lezajlása után elégedetten szemléltem a kamrámat (ha hetekre bezárnak a boltok, az én családom akkor sem hal éhen, legfeljebb egy kicsit egyhangúan táplálkozik) és boldogan kitakarítottam a konyhámból a befőzés utolsó nyomát is, felhívott az anyósom… És megkérdezte, hogy ugye küldhet nekünk „egy kis sárgabarackot”. Rövid idő alatt felmértem, hogy az a bizonyos „egy kis sárgabarack” legalább egy púposra szedett gyümölcsös ládányit jelent − de mondtam, hogy persze, küldheti. Kiderült, hogy ebben az évben nemcsak a cseresznyetermés volt igen gazdag (náluk is), de barackból is annyi van, hogy már azt sem bánta, hogy az utcára ültetett fájukról éjjel lopják a gyümölcsöt.
A küldemény hamarosan meg is érkezett, és én szorgalmasan elkezdtem feldolgozni. Az sem akadályozott meg, hogy pontosan tudom: nagyon kevés lekvár fogy a háztartásomban. A gyerekeim mindenre nutellát kennek, amit én gyerekkoromban lekvárral ettem. Több éve próbálom velük megértetni, hogy anya házi lekvárja egészségesebb és finomabb. Ők kitartanak a nutellás palacsinta, a császármorzsa, a rizsfelfújt és miegyéb mellett, én pedig minden évben kitartóan elkészítem a sok üveg lekvárt.

Klímaválság
A barackfeldolgozás kezdete előtt nem is gondoltam, hogy az éghajlatváltozás milyen sokat segített nekem a cseresznyeszezon idején. Csak amikor álltam a hegynyi barack mellett, próbáltam mosni, magozni, aprítani, mérni, de közben a legkisebb gyermekem szörpöt kért, a középső nyafogott, hogy a haját legalább 10 kicsi copfba fonjam, a legnagyobb pedig táborba készülvén a táskáját szerette volna becsomagolni − akkor láttam, hogy a globális felmelegedés, ami a világvégét jelentheti, az én konyhámból szemlélve nem is olyan fenyegető! Annak a három hétnek, amivel a cseresznye idén korábban érett be, köszönhettem, hogy még mindenki óvodába, iskolába járt az én befőzésem alatt…
Szinte hihetetlen, de a baracklekvár is sikeresen elkészült. A legkisebb fiam nem halt szomjan, a leányomnak az anyukám befonta a haját rengeteg kis copfba, a nagyfiam táskáját pedig este apukájával együtt becsomagoltuk. Ami pedig már annyira hihetetlen, hogy majdhogy nem is merem leírni: a három gyerekemből kettő már rájött, hogy a lekvár finom, így a négy éve elrakott készletem kezd fogyni!

Szöveg: Cseh Andrea, fotó: red dot, profimedia.hu
Ez a cikk a2008. évi júliusi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.