Megismernek

Borítókép: Megismernek
Épp játszótereztettük az anyósomékkal Balázskát és néhány unokatestvért, amikor egy teljesen idegen nő megszólított.

„Szia. Azt hiszem, tudom, ki vagy” – így. És tényleg tudta: „Te vagy Nényei Borbála az Éva magazinból!”

Büszkén húztam ki magam, amennyire a hintalökdösés engedte. Hát igen, ez van, már megismernek!
– Szeretem, amiket írsz! – mondta a nő. – Főleg az a melanomás tetszett, hogy mekkora hipochonder vagy! És avégén milyen poén, hogy csak csoki volt, és a férjed simán letörölte!
Anyósom és apósom rám sandított. Nekik, úgy látszik, pont nem meséltem el ezt az esetet. Közben a nő lelkesen odahívta két barátnőjét is, akik kirántották gyerekeiket a homokozóból – a kislapát még ott csüngött a kezükben –, és száguldottak hozzám.
– Helló, én is olvaslak! Akkorát bőgtem a dédapád öngyilkosságán! Az orvosi váróban került a kezembe, és komolyan, fuldokoltam..!
A könnyed csevegés közben előkerültek még betegesen féltékeny álmaim, krimibe illő kalandjaim anyukám iszákos ismerőseivel, húszéveskori flörtök, székrekedéses problémák.
Anyósomék sok mindent megtudtak rólam aznap délután.
– Téged nem zavar – kérdezte otthon a férjem –, hogy a homokozóból előugrik három nő és mindent tud az életedről?
– Nem zavar! – feleltem öntudatosan. – Amit nem mondtam el senkinek, azt elmondtam mindenkinek, kész!
A férjemet persze zavarja. Főleg, ha konkrétan említem őt – mint például most. Hiába mondom neki, hogy:
– Ez nem te vagy, érted? Ez egy mindenkori férj!
Szegényt már az iskolában is érték inzultusok miattam. Éppen regényt elemeztetett órán a diákokkal, és valamelyik szereplő jelleme került szóba, mikor az egyik lány arca felragyogott:
– De hát ugyanilyen a tanár úr feleségének nagymamája is!
Bár ő ezt bosszankodva mesélte, engem büszkeséggel töltött el.
Egyik iskolás gyerekem tanítónője (jaj, nem merem megírni, melyik...), egy kedves, tekintélyes, idősebb hölgy, szülői értekezlet után a tanári asztalhoz invitált.
– Bori. Olvastam egy cikkedet.
– Igen..? Na és, juj, vajon melyiket? – jópofáskodtam nagy zavarban.
– Azt, amikor az iskolai tábor vécéjéből véletlenül kihallgattál egy...
Nem fejezte be, de tudtam, miről beszélünk. Kész, az én gyerekem meg lesz pecsételve! Anyukája tök primitív, gusztustalan, perverz dolgokat ír.
De akkor Olga néni szigorú arca váratlanul felderült.
– Nagyot röhögtem!! – csapott egy ijesztően vidámat a tanári asztalra.
Nagymamának én magam adtam oda – kis cenzúrázással – a cikkeimet karácsonyra. El is olvasta őket becsületesen, de aztán láthatóan nagyon törte a fejét valamin.
– Mi baj, nagymama? Szörnyen írok?
– Nem, csak azon spekulálok, hogy honnan tudod te, milyen volt apukám? Nem is találkoztál vele soha! Azt írod, krumpliszerű emberke volt...
– De azt csak úgy elképzeltem ám, nagymama! – mentegetőztem. – Ne haragudj, biztos nem volt krumpliszerű!
– De igen, az volt! Csak az a kérdés: én ezt hogyhogy nem vettem észre...?
És kérdőn nézett rám azon az ősrégi szemüvegén át, amiben hatszor akkorának látszott a szeme, mint igazából.

Szerző: Nényei Borbála, portré: Batár Zsolt, smink: Hornyák Judit
Ez a cikk az Éva 2011. évi májusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.