A bevásárló (tor)túra

A bevásárló (tor)túra

Ha tetszett ez a cikk, oszd meg barátaiddal, ismerőseiddel!

A

A helyszín egy nagyáruház, az időpont egy februári péntek délután 5 óra, a hétköznapi horror számos kisgyerekes társamnak kezdetét veszi.

Mindenekelőtt bocsánatot kell kérnem. Minden égbe emelt tekintetemért, minden lekicsinylő, megvető pillantásomért és lefitymáló szájhúzgálásomért. Ilyesmiket csináltam, valahányszor a boltban a cukorkás pult előtt hason fekve hisztériázó gyereket láttam, amikor egy dühtől izzó arcú apuka fél karjánál fogva vonszolta át a pénztáron csokoládétojásért őrjöngő csemetéjét. Azt hittem, ez csak valami döbbenetes nevelési hiba következménye lehet, ami velem aztán soha nem fordulhat elő.

A helyszín egy nagyáruház, az időpont egy februári péntek délután 5 óra, a hétköznapi horror számos kisgyerekes társamnak kezdetét veszi. Leparkolok, természetesen hely már csak a leláncolt bevásárlókocsiktól legtávolabbi sarokban van. Kihalászom a 3 és féléves (vagyis dackorszakból kifelé jövő) és a másfél éves (vagyis dackorszakba befelé tartó) gyermekemet a biztonsági babaülésből. Mivel a Kicsi a gigantikus overalljában járásra csak alapfokon képes, arról nem is beszélve, hogy minden elhajított cigarettacsikket szeretne behatóan tanulmányozni –esetleg megkóstolni –, jobbnak látom, ha ölben viszem. Erősen sajgó bal bicepsszel érkezek meg a bevásárlókocsikig, megkönnyebbülten szíjazom be a gyereket az ülőkéjébe, és erősen próbálok nem gondolni arra, ki tolhatta előttem, mert a Kicsi egyből elkezdi a kocsi fogantyúját nyalogatni. Megfogadom, hogy legközelebb már tényleg hozok magammal fertőtlenítő kendőt. A Nagyon azonnal kitör a testvérféltékenység, mert igazságtalan, hogy a Kicsi lábat lógázva üldögélhet, míg neki a kezemet fogva kell kullognia, ő is szeretne beleülni a bevásárlókocsiba. Kompromisszumot kötünk, hogy egy darabig ülhet benne, de legkésőbb a pelenkasornál ki kell szállnia.

Marad az izzadás
Viszonylagos egyetértésben érkezünk be az áruházba, ahol azonnal szembesülök vele, hogy noha odakinn mínusz 8 fok van, minden pénztáros az áruház logójával ellátott rövid ujjú trikóban üldögél. Ruhafosztás következik: sapkákat, sálakat, kabátokat, overallokat leveszem a gyerekekről, legszívesebben a saját kabátomtól is megszabadulnék, de gyorsan felmérem, hogy akkor már egy doboz kockasajton kívül semmi más nem férne a kocsinkba, így számomra marad az izzadás.
Természetesen listával látok neki a harci feladatnak, mégpedig nem is afféle amatőr listával, hanem színprofival, ami olyan sorrendben tartalmazza a vásárolandó dolgokat, amilyen sorrendben elhaladok előttük. (Naná, hogy nem én csináltam, hanem a Férj.) A húsospultnál 20 perc várakozás után belátom, hogy az ilyen idős gyerekek számára nem szórakoztató a sertéslapockák és csontos karajok halmának látványa, ezért énekléssel ütjük agyon az időt. Amikor kiderül, hogy a közvetlenül előttem álló vásárló vendéglátós, és hozzávetőlegesen 30 kilónyi húst szeretne venni 15 különböző fajtából, akkor kissé összeszorított foggal dúdolom tovább a gyerekeknek a Bújj bújj zöldágat. Közben a Nagy rájön, hogy ezt a dalt nem szereti,

ezért teli torokból rázendíta Rómeó és Júlia kedvenc betétdalára és a hentesek felé harsogja, hogy „élj ahogy jól esik, nem baj ha meg is lesik, tedd azt amit élvezel”. Az étteremtulajdonos nyilvánvalóan alkalmazott-problémákkal küzd, mert olyan aprólékosan vágatja fel a hentessel a megvásárolni kívánt 4 kiló csülköt, hogy a hentes megkérdezi, esetleg ne fűszerezze-e be neki pékné módra. Már épp megbarátkozom a gondolattal, hogy családilag vegetáriánusok leszünk, amikor a vendéglátós a hentes beszólásán megsértődik és elvágtat. Mi következünk, ám a Kicsit dühíti, hogy abbahagytuk az éneklést, feszengeni kezd a bevásárlókocsiban, hátrahajolgat és véletlenszerűen kihajigál belőle dolgokat. A Nagy a kabátomat rángatja, hogy menjünk már, siessek már, majd – gondolom szolidaritásból – harsány röfögésbe kezd a sertésmájak előtt.A gyerekek követelik, hogy azonnal bontsunk fel valamilyen nyalánkságot, mire ötszáznegyvenedjére is elmagyarázom, hogy amíg nem fizettünk, addig nem eszünk. Hogy a szavaimnak kellő súlya legyen, elhaladunk egy kedves család mellett, ahol a csemete boldogan integet felénk félig elfogyasztott kakaóscsigát lengetve. A Nagy úgy néz rám, mintha egy különösen szívtelen valaki lennék, a Kicsi bánatosan csócsálja tovább a fogantyút, s átlag öt lépésenként kidobja a sapkáját/kesztyűjét/egyéb tartozékát a kocsiból. Mivel rajtam kabát is van, különösen jól esik a lehajolgatásokkal járó testmozgás, szó szerint szakad rólam a víz.

Hol a leveskocka?
Már egy és egy negyed órája vásárolunk. Az üzletet átrendezték, a leveskockákért vissza kell mennünk néhány sort. Elhaladván a fagyasztópult mellett, ellenállhatatlan kényszert érzek rá, hogy befeküdjek egy pár percre a mélyhűtött hasábburgonyák mellé, egyrészt nem lenne ilyen melegem, másrészt ha magamra húznám a tetejét, nem kellene hallgatnom, ahogy a Kicsi most már szünet nélkül üvölt és „Kiszállsz, kiszállsz!” kiáltással püföli a kabátomat.
Nagy nehezen a pénztárhoz érünk, a Kicsi még mindig ordít, a Nagy ragaszkodik hozzá, hogy segítsen kipakolni.

Iszonyat lassan haladunk, ráadásul olyan hanyag eleganciával hajítja fel a szalagra a mosogatószert, hogy az egyik általam nem túl szakszerűen felpakolt bébiétel megbillen, majd a földre zuhanva ripityára törik. Ég a képem, miközben a pénztáros takarító munkatársat rendel a 17-es kasszához. Miközben egyik kezemmel a bankkártyámat kutatom, másikkal a Kicsit akadályozom meg, hogy felálljon a bevásárlókocsiban, a Nagy kiszúr egy pénzbedobós popsirázós bohócot a kijáratnál és azonnal alkudni kezd: nem kell pénzt beledobnom, csak hagy üljön rá egy percre. Ezt a fajta egy percet sajnos már ismerem, ezért megpróbálom lebeszélni, érvelek, hogy a húga már nem bírja, mesét ajánlok a hazaútra, majd kísérletet teszek némi szénhidráttal való lekenyerezésre. Hasztalan. Kétségbeesetten keresek egy másik kijáratot. Megvan, de sajnos azelőtt is van egy pénzbedobós-popsirázós kalózhajó. Mire észreveszem, már mászik is bele, én addig kiveszem a Kicsit a bevásárlókocsiból és felöltöztetem. 5 perc elteltével a hőguta környékez, a Kicsi ismét ordít, minden kérlelésem süket fülekre talál, így kiveszem a Nagyot a kalózhajóból és két ordító gyerekkel, a bevásárlókocsit a hasammal előrelökdösve elhagyom az áruházat.

Kifelé lépve még lesütöm a szemem, amikor észreveszem, hogy az a fiatal lány milyen megvető tekintettel bámul ránk, majd heves szájhúzogatások közepette mond valamit a pasijának. Nyilván azt, hogy ez az egész csak valami katasztrofális nevelési hibának lehet a következménye, és hogy vele ez soha nem fordulhat elő. Nos, majd meglátjuk.

Szöveg: Kelemen Kata, fotó:Mihálszki Zsuzsa, Pinterest. A képeken nem a szerző gyerekei láthatók. Ez a cikk az evamagazin.hu számára íródott.

Tovább olvasok
Napi horoszkóp május 26.: a Szüzek a környezetük bizalmát élvezik, a Skorpiókra új kihívás vár

A hét utolsó napján is érdemes elolvasnod, mit üzentek neked a csillagok!

Az evés tanulható (és akár fogyáshoz is vezethet), állítja Tóth Balázs pszichológus, a Nemdiéta megalkotója

Tóth Balázs egész életében az ember kapcsolatát kutatta az étellel. Most a Semmelweis Egyetem doktoranduszaként folytatja ugyanezt, de közben saját, hamarosan nyíló stúdiójában is alakítja a hozzá fordulók életmódját. A legtöbben persze fogyni szeretnének, de Balázs módszere komplexebb, mint a kalóriaszámlálás.

Kövess minket

5 lapszám 3475 Ft helyett 2075 Ft-ért, lapszámonként 695 Ft helyett 415 Ft-ért

Csak 2075 Ft

Weboldalunkon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy jobban megismerjük a felhasználói viselkedést és érdeklődést, valamint ezek segítségével személyre szabjuk és javítsuk a reklámokat. Weboldalunk használatával ezen feltételeket ön automatikusan elfogdja. További információkat az adatkezelési tájékoztatóban olvashat.
Megértettem