Hibás vásárlói szokásaink és persze lustaságunk, felelőtlenségünk szimbóluma lehetne a műanyag bevásárlószatyor. Magyarországon naponta 1,3 millió ilyen zörgő rémség kerül forgalomba, hogy aztán rövid időn belül a szemétben landoljon – a zacskók átlagos felhasználási ideje mindössze húsz perc! A fölöslegessé vált zacskóknak csak elenyésző részét hasznosítják újra, atöbbség szeméttelepen, illegális hulladéklerakóban, erdőben, patakparton végzi. Lebomlási idejük pedig jó 300–400 év, úgyhogy a sírunkban is jó sokáig fogunk csuklani miattuk.
A műanyag zacskók nemcsak idehaza okoznak súlyos gondot, hanem nálunk környezettudatosabb országokban is, például Nagy-Britanniában, ahol az egy főre jutó mennyiségük évi kétszáz darab, vagy az Egyesült Államokban, ahol több mint háromszáz! Előállításuk hatalmas mennyiségű kőolajat igényel, kiszállításuk és begyűjtésük rengeteg erőforrást elszív, a hulladék formájában szanaszét hányódó, eldobált zacskók pedig a bennük lévő mérgező antioxidánsok, rákkeltő összetevők és egyéb nyalánkságok miatt pusztítják akörnyezetet. És mindezt azért, mert leszoktunk róla, hogy kicsit gondolkodjunk, és vásárlás előtt – ahogy szüleink, nagyszüleink tették – elpakoljuk a cekkert, vagy mert lusták vagyunk nemet mondani, amikor aboltban ránk tukmálják a zacskót!

Porlik, de nem bomlik
A csomagolóipar válasza a műanyag zacskók hulladékkezelési problémáira a lebomló zacskó. Használatára egyre több európai országban állami eszközökkel is megpróbálják rávenni a bolthálózatokat – itthon például kedvezményt kap a környezetvédelmi termékdíjra, aki legalább 25 százalékban ilyet alkalmaz.
A lebomló zacskó annyival tud többet a hagyományosnál, hogy elvileg pár száz óra alatt átadja magát az enyészetnek. Érdekes, hogy a múlt század negyvenes–ötvenes éveiben még azon fáradoztak, hogy stabilizálják a műanyagokat alkotó törékeny molekulaláncokat. Ez idővel olyan jól sikerült, hogy a műanyag természetes úton szinte elpusztíthatatlanná vált – és azóta az okoz mind nagyobb fejtörést, hogy hogyan szabaduljunk meg a képződő szeméttől.
Mintegy harminc éve megindult a speciális, lebomló műanyagok fejlesztése. Mára két nagyobb csoportjukat sikerült létrehozni. Az egyiket a természetes anyagokból (például kukoricakeményítőből) előállított biopoliészterek alkotják: ezek tényleg lebomlanak természetes körülmények között, viszont drágák.
Hulladékkezelésük sajnos kissé problematikus: ha visszagyűjtéskor véletlenül a közönséges műanyagok közé keverednek, a beolvasztásnál nagy mennyiségű alapanyagot képesek használhatatlanná tenni. Ezt azonban sokan nem tudják, és merő jó szándékból a műanyaggyűjtőbe dobják őket, így aztán több a kár, mint ahaszon.
A másik csoportba az úgynevezett oxo-biodegradációs úton lebomló műanyagok tartoznak, amelyeknél speciális segédanyagokkal segítik elő a gyors lebomlást. Minthogy olcsóbbak, a környezetbarátnak titulált zacskók többsége belőlük készül, tökéletes lebomlásukhoz viszont ideális komposztálási feltételekre (oxigénre, napfényre, megfelelő hőmérsékletre) van szükség.
A hagyományos szeméttelepek fény- és oxigénszegény környezetében csupán kisebb darabokra esnek szét, így nem sokkal jobbak a szokványos műanyagnál. Sőt, amesterséges lebomlást megindító adalékanyagaik miatt akár még veszélyesebbek is lehetnek. Az állatvilágra is nagyobb kockázatot jelentenek, mint a hagyományos műanyagok, mert ha a szétaprózódás során képződött apró morzsáikat a rovarok és a halak megeszik, katasztrofálisak lehetnek a következmények. Szakszerű kezelésükhöz szelektív gyűjtésre volna szükség, ennek feltételei azonban egyelőre hiányoznak.

Vissza a jövőbe!
Úgy tűnik tehát, hogy a zöld zacskók nem oldják meg a zacskómizériát. Így vagy úgy, velük is megterheljük akörnyezetet, ráadásul még a vásárlók is morognak rájuk, mert könnyen kiszakadnak, és a legváratlanabb pillanatokban hagyják cserben az embert. Semmi szükség rájuk, amikor ott az évekig használható vászonszatyor, a fonott vesszőkosár, a „banyatank”, vagy mondjuk aretró jegyében a nagyitól megörökölt ruganyos (ugyan szintén műszálból horgolt) neccszatyor: ez elég zöld – még akkor is, ha véletlenül piros.
Persze ne tévedjünk, ezek előállítása is környezeti erőforrásokat igényel! Angol kutatók számításai szerint például egy vászontáskát legalább 171-szer, egy papírzacskót 4-szer kell használni ahhoz, hogy ne okozzon vészes környezeti károsodást. Vagyis tartós használatra szánt tárgyainkat valóban ki kell használnunk.
Végül az se főben járó bűn, ha olykor mégis hazacipelünk egy-egy műanyag zacskót. De akkor járjunk a sarki boltba egy darabig azzal, és ha végképp meg akarunk szabadulni tőle, béleljük ki vele a szemetest.
(A műanyagok különböző fajtáiról az Éva magazin 2009.júniusi számában és az evamagazin.hu oldalon Zöld műanyag címmel olvashatsz.)

A tudatos zacskóhasználat aranyszabályai
A világon évente 500–1000 milliárd műanyag zacskót használnak el. Annak érdekében, hogy ez a szám csökkenjen:
1. Ne kérj és ne fogadj el műanyag zacskót – használj inkább vászontáskát, kosarat, hátizsákot, strapabíró cekkert.
2. A háztartásodba került műanyag zacskót rakd el és használd újra! Összehajtva ott lapulhat a táskádban akövetkező bevásárlásig, később pedig szemetesnek, kutyapiszokgyűjtőnek is kiválóan megfelel! 3. A lebomló zacskót visszagyűjtéskor ne dobd a műanyagok közé.

Szerző: Móray Gábor, fotó: europress, photolibrary.com
Ez a cikk a 2011. évi áprilisi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.