Hallottatok már olyan esetről, hogy 20 év és 2-3 gyerek után egyszer csak felbukkan a régi szerelem és váratlanul mindent megváltoztat?Most egy ilyen esetet mesélünk el:Juli és Paolo egy római kávézóban találkozott először.

Olasz kávé habbal
Juli rányomott a küldés gombra, aztán kikapcsolta a számítógépet. A választ majd megnézi reggel, jó úgy ébredni, birizgáló várakozással a gyomrában, de először csinál egy nagy bögre tejeskávét magának, sok habbal, erős, de lágy lesz, olasz babkávéból főzi. Paolo tanította meg, hogy ne instant kávét igyon folyton. Megigazította ujján a gyűrűt, és odanyúlt a könyvért, belelapozott, aztán letette. Holnap bőven lesz ideje olvasgatni a vonaton, délután ötkor indul a Keletiből, 22 órát utazik, aludni úgysem tud. Izgul, tizenhárom éve nem járt ezen a vonalon. Akkoriban számtalanszor ült télen-nyáron a párás ablak mellett, nem volt olyan évszak, hogy ne járt volna legalább egyszer Rómában.

Paolo Róma külvárosában lakott, bejártak a központba, az első randevú is ott volt, aznap már csókolóztak a Piazza del Popolo feletti parkban, a Pinción, ahol – legalábbis neki úgy tűnt – rajtuk kívül még legalább százan gabalyodtak egymásba. Ma már nem csókolózna önfeledten mindenki szeme láttára, de akkor, alig húszévesen nem zavarta a nyilvánosság, sőt büszke volt rá, hogy a többi római fiatalhoz hasonlóan ő is ott van, ott lehet egy jóképű, klassz fiú karjában.
Délelőtt ismerkedtek meg, mindössze három nappal azután, hogy Juli Rómába érkezett az intenzív nyelvtanfolyamra. Épp beleivott az isteni forró kapucsínóba, amikor a fiú megkérdezte, leülhet-e. Azon a helyen nem volt ritka, hogy többen osztoznak a márványnak álcázott asztalon, a kávézóban mindig tömeg volt, így Juli csak bólintott, fel se nézett. Aztán megérezte, hogy asztaltársa figyeli, sőt szuggerálja, az olaszok bírják a szőkéket, gondolta. A srác azonban nem a haját, hanem a könyvét leste, honnan jöttél, kérdezte. Két órát beszélgettek, keverték az olaszt és az angolt, aztán a fiú elkísérte a nyelviskolába, nehogy eltévedjen.
Másnapra randevút beszéltek meg. Paolo elvitte mindenhova, becsületesen végigjárta vele Róma összes nevezetességét, és négy nap alatt Juli több múzeumban járt, mint addig életében. A hét végére annyira elfáradtak, hogy úgy döntöttek, pihennek egy napot. Kerülték a turistákat, külvárosi parkok füvén heverésztek, sikátorok lépcsőjén ültek, eldugott presszókban szürcsölték a kávét, és annyira jól érezték magukat, hogy eltelt a maradék három hét is, további látványosságok nélkül. Juli mégis hiányérzet nélkül ment haza, mert tudta, hogy visszajön, méghozzá hamarosan. Addigra már biztos volt benne, hogy Paolo nélkül egy fabatkát sem ér Róma. Sem Budapest.

[cikk=17690]

Jó parti?
Aztán Paolo jött Budapestre, majd megint Juli ment Rómába, beindult az utazgatás, lazán pattantak egyik országból a másikba. Öt év telt el így, naponta küldött sms-ek és e-mailek között, idővel legalizált sóvárgással, havonta rendszeresített találkozókkal. Mindketten keményen megharcoltak a hosszú hétvégékért, a téli vakációkért, de megérte, mert ha együtt voltak, akkor nem számított a nehezen összespórolt jegy vagy az egész napon át tartó, kényelmetlen utazás. Vonaton jártak, így jobban megérte, a repülőjegyet ki sem tudták volna fizetni, tanultak mindketten. Igazából addig mentek jól a dolgok, amíg tanultak. Ebből még bármi lehet, mondta büszkén a barátnőjének Juli anyukája, kedves fiú, megbízható gyerek, jó partinak tűnik.

Csakhogy Paolo az utolsó évben hirtelen otthagyta az egyetemet, megdöbbentve ezzel mindkét családot, kiderült, hogy mégsem lesz mérnök a fiúból. Paolo inkább zenélni akart, a gitár neki jóval többet jelentett puszta hóbortnál: ha színpadra lépett, se nem látott, se nem hallott, mintha levegőt sem vett volna, csak a zene, a hangszere létezett. Nem érzékelte a közönséget, nem vette észre a tömeg szélén a tekintetét kereső lányt, játszott és a fellegekben járt. Egyre többet utazott a bandával, az öttagú zenekar szinte minden hétvégén más városban játszott. Juli eleinte élvezte az utazgatást, a koncertek farvizén legalább megismeri Olaszországot, gondolta, különben is kedvelte a társaságot, a vándoréletet. Aztán egyszer csak belefáradt 
a rajongó szerepébe. Szeretett volna Paolóval eldugott kávéházakban ücsörögni, szűk sikátorokban csavarogni kézen fogva, mint annak idején, de a fiú nem ért rá, tele volt a naptár fellépésekkel.

Paolo ritka vendég lett náluk Budapesten. Igaz, Juli nem érezte annyira a hiányát, abban az évben diplomázott a Gyógypedagógiai Főiskolán, éjjel tanult, kora reggel gyakorlatra ment. Persze naponta üzentek egymásnak, e-maileztek, beszéltek is, de sűrű volt az év, és eltelt úgy a karácsony és a húsvét is, hogy nem találkoztak. Gyorsan nyár lett, és kitalálták, hogy Szardínia szigetére mennek sátorozni, két hétig nincs zenekar és nincs tankönyv, ígérték egymásnak, csak ők, csak te meg én. Émelyítő nyár volt, szinte már túl édes, tele felhalmozódott érzésekkel, kristálytiszta vizű rejtett öblökkel, finoman süppedő parti homokkal. Két hétig csak andalogtak, hallgatták a kabócákat, esténként megittak egy üveg jófajta száraz vörösbort, és szerelmet vallottak egymásnak a napsütéstől átforrósodott sátorban.

Amikor a pozitív negatív
Nehezebb volt az elválás, mint máskor. Szerencsére Juli itthon szinte azonnal talált munkát, örült, hogy végre pénzt kereshet, akkor utazik majd a fiúhoz, amikor csak kedve tartja. Minden más lett ettől, valahogy felnőttnek érezte magát, már nem az a diáklány volt, aki a kihelyezett olasz nyelvtanfolyamon megismerkedett egy helyi fiúval, nem, neki tervei voltak a helyi fiúval, aki előbb-utóbb a férje és gyerekei apja lesz. A terv jó volt, csak a sorrend nem stimmelt. Erre azon a szeptemberi reggelen döbbent rá, amikor megjelent az éles kék vonal a kerek fehér mezőben. Egy ideje már gyanús volt magának, émelygett, feszült a melle és a kisgyerekek puszta látványától is könnyekig hatódott. Visszaszámolt, a hatodik hétben lehet, nem tudta, hogy örüljön vagy sírjon bánatában, most rázódik helyre az élete, épp, hogy tanítani kezdett, tele volt tervekkel.
Juli leült a komputer elé. Először megírta Paolónak, hogy boldog. Aztán, hogy boldogtalan. Sokáig keresgélte a szavakat, pedig már évek óta tökéletesen beszélt és írt olaszul. Kérdéseket tett fel, néhányat megválaszolt. Bizonygatta, hogy milyen bizonytalan. Papának szólította a fiút, és úgy írta alá, hogy mama. Aztán kitörölte az egészet. Sírt egy sort, majd felhívta Paolót. A fiú lelkes volt, már hívni akartalak, mondta, nagy hírem van! Nekem is, suttogta Juli. Lehet, hogy lemezünk lesz, kiabálta Paolo a telefonba, na, mit szólsz? Juli hallgatott. Egy lemez, érted, végre bejön, úgy néz ki, összejön egy angol turné, négy hónap Anglia, a producer igazi brit üzletember, meghallgatta az anyagot és felhívott! Mikor mentek, kérdezte Juli, és nyelt egyet, mert úgy érezte, nagyon kiszáradt a szája. Egy hónap múlva, kiabált még mindig Paolo, mindjárt itt van! Nem is örülsz? De, suttogta Juli. Ne aggódj, Amore, voltunk már ennél többet is külön! Csak négy hónap, és jössz megint, nyárra is tele vagyunk koncertekkel, de tudod, beférsz 
a buszba, csak te vagy az egyetlen csaj, lelkesedett a fiú. Akkor arrivederci amore, mondta Juli, majd beszélünk.

[cikk=21518]

A fagyott szív esete
Az altatóorvos kedves volt. A nővérek is. Akkora bódító injekciót kapott a műtőben, hogy átaludta az egész napot. Így legalább nem tudott gondolkodni, de még másnap is kába volt a teste-lelke. Úgy érezte, minden megváltozott, valahogy távol került a régi Julitól és a régi Paolótól is. Azért még több mint egy évig húzták. A lemez tényleg elkészült, a zenekar tele volt lelkesedéssel és rajongókkal. Juli többnyire csendben üldögélt a busz hátsó ülésén, a fiúk húzták egy darabig, de nem találtak rajta fogást, a poénok elhaltak, megkeseredtél, mondta a turné végén Paolo. Akkor kérdezte meg tőle Juli először és utoljára, hogy mik a tervei. Paolo vigyorgott. Feleségül veszlek. Igen, de mikor, kérdezte a lány, tudni akarom, mi lesz velünk. Szeretjük egymást, nem? – válaszolta afiú, majd csak lesz valahogy.

Úgy lett, hogy Juli nem ment többé. Paolo meglátogatta még néhányszor, de csak rövid időkre jött Budapestre. Végül szakítottak. Julinak később volt néhány kapcsolata, az egyik három évig is eltartott, de aztán valahogy nem mentek a szerelmi ügyei, lefagyasztotta a szívét és végképp belefeledkezett a munkába. Szerzett még egy diplomát, és egyszer csak elfújta a hármasból meg nyolcasból álló számgyertya lángját, csodálkozva azon, hogy harmincnyolc éves, és még most sincs se férje, se gyereke. Juli nem volt büszke erre, de nem volt különösebben boldogtalan sem, sok barát vette körül, utazgatott, tele volt az élete tudománnyal, nem látott rajta hézagot.

Boldog születésnapot!
Két nappal a harmincnyolcadik születésnapja után e-mailt kapott Paolótól. Boldog születésnapot – Buon compleanno, ez állt a levélben, meg egy telefonszám, hívj fel, ha gondolod. Nem gondolta, de meglepődött, hogy tizenhárom év után Paolo még emlékszik a születésnapjára. Másnap a férfi újra írt, ezúttal egy csatolt dokumentumban régi fotókat küldött a szardíniai nyaralásról. Grazie, írta vissza Juli, ennyi állt a levélben, egy szóval sem több. De Paolo nem adta fel, és virtuális üldözésbe kezdett: miután megtalálta Julit az egyik közösségi oldalon, naponta csevegésre hívta, és állandóan bejelentkezett, hogy skype-olni akar. Végül Juli beadta a derekát. Egy teljes vasárnapot ült a számítógép előtt Paolóval szemben. Furcsa volt a monitort nézve beszélgetni a férfival, nehéz volt eldönteni, vajon tényleg meghízott és a haja is kevesebb lett, vagy csak a képernyő miatt változott meg így. Megtudta, hogy Paolónak két fia van, egy nyolc- és egy tízéves, két éve elvált, és hogy azóta keresi őt. Még zenél, de van rendes állása is, egy autógyárban dolgozik, mérnök lett mégis. Paolo elmesélte, hogy az esküvője előtti napot és éjszakát azzal töltötte, hogy Julit kereste Rómában, mert egy barátja látni vélte a lányt a Spanyol-lépcsőnél. Nem voltam én Rómában, mondta Juli, de még leszel, mondta erre Paolo. Ezen nevettek. Aztán estéket beszéltek át meg reggeleket, együtt kezdték és fejezték be a napot a számítógép előtt, és Juli már nem látta torznak a monitor képét, hanem olyan volt minden, mint régen, és egy reggel arra ébredt, hogy megint szerelmes.

Miért ne?
Nem fagyott meg a szívem, hanem hibernáltam, gondolta. Egy hétre rá megjött Paolo. Csak néhány napig maradt, a következő hónapban már egy hétre jött, de az egy hétből kettő lett, végül Paolo kivette az összes szabadságát, hogy a teljes hónapot Julival tölthesse. Nem csináltak semmi különöset, csak éltek. Juli napközben dolgozott, aztán hazarohant és főztek, meg ha olasz filmet adtak, elmentek moziba, vagy csak otthon elhevertek a kanapén, szerelmeskedtek, beszélgettek. Olyan volt az a négy hét, olyan harmonikus és kiegyensúlyozott, mintha már évek óta együtt élnének. Amikor a férfi elutazott, Juli napokig nem szívesen ment haza az üres lakásba. Paolo még háromszor jött Budapestre, mindháromszor több hétig maradt, és az utolsó alkalommal naponta könyörgött Julinak, hogy menjen vele Rómába. Juli nemet mondott, nem akarok nosztalgiázni ott, ez most már egy új fejezet, mondta, de azért érezte, hogy húzza valami, menne is meg nem is. Paolo visszament: a munkája meg a gyerekek miatt sem maradhatott, búcsúzáskor Juli kezébe apró dobozt csúsztatott, csak holnap nézd meg, kérte. Juli másnap sokáig dolgozott, csak este ült a számítógép elé, az e-mail Paolótól arról szólt, hogy aznap épp tizennyolc éve ismerték meg egymást. És hogy mi a válasz.

Juli még nem nézte meg a dobozt, nem értette, milyen választ sürget Paolo, különben is most még más dolga akadt. Kiszaladt a fürdőbe, letelt már a három perc, a fény felé billentette a műszert, ott volt a kék csík, épp, mint annak idején, élesen a kerek fehér mezőben. Pozitív, olvasta hangosan, és bement a szobába, vitte a tesztet magával, ügyetlenül feszegette fél kézzel az asztalra tett csinos dobozka tetejét, nem akart lejönni, de a másik keze foglalt volt. A doboz leesett, kinyílt a makacs tető, de a gyűrű nem esett ki belőle, mert az oldalát ügyesen beszorították a selyembélésbe. Leguggolt és már két kézzel nyúlt a gyűrű után, még fel sem egyenesedett, máris az ujjára húzta. Nem is gondolkozott sokáig, másnap délutánra interneten vonatjegyet vett Rómába, hogy végigjárja ugyanazt az utat, mint annak idején. Aztán írt egy rövid és tárgyilagos levelet Paolónak, ebben értesítette, hogy két nap múlva érkezik vonattal, hogy igent mond, és ha minden rendben lesz, akkor májusban kisbabájuk születik. Rányomott a küldés gombra, aztán kikapcsolta a számítógépet.