„Idegeskedni annyi, mint más hülyesége miatt magunkon bosszút állni.” (graffiti) „Bármin is bosszankodunk, az egészségünkkel fizetünk érte. Megéri?” (Kurt Tepperwein) „Mivel a gondolatnak teremtő ereje van, ne gondolj semmi negatívra, mert bekövetkezik.” (barátnőm)

Az univerzum nem ismeri a „nem” szócskát, egyszerűen kihagyja a mondatból. Ezért ha arra gondolsz: „Jaj, ne legyen beteg a gyerek”, úgy értelmezi: „Jaj, legyen beteg a gyerek”, és ezt váltja valóra. Vagyis nagyon vigyázz, hogy ne gondolj semmi negatívra tagadó módban, hanem mondogasd azt magadban, hogy: „Egészséges a gyerek” (részlet egy internetes fórumon olvasott hozzászólásból).
A magam részéről őszintén remélem, hogy az univerzum nem szelektív hallású és nem is teljesen hülye, valamint ha ismeri a „gyerek” és a „beteg” szót, akkor ismeri a „nem” szócskát is.

„...mert amit gondoltál, megteremtetted”
Manapság a pozitív gondolkodás elvárás lett, vagyis inkább hatalom, mert divat úgy tartani, hogy gondolatainkkal bármit megteremthetünk. (Egy könyv szerint még luxusautónk is lehet, ha igazán akarjuk. Hogy mégsem lett? Nos, akkor nem is akartuk igazán.) Ezzel egyidejűleg aki negatívan gondolkodik, az önsorsrontó, aki ideges vagy bosszankodik, az megbetegíti magát.
Volt egy korai vetélésem. Amikor újra teherbe estem, borzasztóan aggódtam, hogy ezúttal nehogy valami baj történjen. Ha nekem annyi millióm lenne, ahányan figyelmeztettek, hogy ne aggódjam, mert csak bevonzom a bajt, akkor most nem itt laknék. Vajon kevésbé aggódtam? Dehogyis! Az aggódás mélyen belülről fakad, ezt a bevonzósdit inkább fenyegetésnek éltem meg, aminek hatására még jobban szorongtam, még erősebben furdalt a lelkiismeret, hogy ha újra rossz történne, arról én tehetnék, mert az aggódásommal bevonzottam.
Hasfájós kisfiam a fellelhető összes praktika, ringatás, gyógyszer, gyógytea ellenére álló nap ordított egészen három hónapos koráig. Mindenki azt mondta, hogy nem szabad idegeskednem, mert a gyerek megérzi afeszültségemet, átragad rá és azért fog ordítani. Na most aki képes egy órákon át torkaszakadtából ordító kisbaba mellett ábrándos mosollyal az arcán norvégmintás zoknit kötögetni, az – nem én vagyok.
Mindenesetre a sok jó tanács miatt egyfolytában magamat okoltam, hogy idegeskedem és ezért sír a kisbabám. (Egészen addig, amíg ki nem jött anyukámék régimódi gyerekorvosa és azt nem mondta, hogy: „Anyuka, maga mindent megtett, higgye el, ha egy gyerek ölben is sír, és nincs szervi baja, akkor nincs mit tenni. Ha már végképp nem bírja, zárja rá az ajtót 10 percre, olvasson és próbáljon meg nem megbolondulni.”)

Ne akard annyira?
Szilvi barátnőm négy éve próbálkozik teherbe esni, sajnos egyelőre eredménytelenül, noha orvosilag minden rendben vele és a férjével. Pedig pozitívan vizualizál, minden este elképzeli magát, amint nagy pocakkal babaruhát válogat, vagy egy baldachinos kiságy fölé hajolva mackós pléddel takargat egy jó illatú kisbabát. Tagadást soha nem használ még gondolatban sem, mert már nem mer. Ha annyi milliója volna, mint ahányan azt tanácsolták: ne görcsöljön rá erre a gyerekdologra, ha nem akarja annyira, mindjárt sikerülni fog – szóval akkor az idei telet Szilvi egy zanzibári luxusszállóban tölthetné az egész családjával, másod-unokatestvérig bezárólag.
Vajon a sok figyelmeztetés megóvta ababa görcsös akarásától? Természetesen nem, mert a gyerek utáni vágy az ösztönökből fakad, nem lehet parancsszóra leállítani. Szilvi minden sikertelen hónap után sírva hív fel: biztos ő a hibás, miatta nem sikerült, mert már megint rágörcsölt.
Most hogy is van ez? Egyfelől bármit teremthetek agondolataimmal, csak akarni kell. Másfelől csak akkor sikerülhet valami, ha nem igazán akarom? Úgy fest, ez az egész másra se jó, csak hogy ha valami rossz történik, magunkat okolhassuk.

Mindent az univerzumért
Mindenkinek az életében történnek bosszantó dolgok. Érhet égbekiáltó igazságtalanság a munkahelyeden, meghúzhatják a kocsidat az áruház parkolójában (természetesen név és telefonszám hátrahagyása nélkül), kiszakadhat az a bevásárlószatyrod, amibe a születésnapi ajándéknak szánt méregdrága bort tetted (akutyakajásnak bezzeg semmi baja), hisztériázhat agyerek másfél órán keresztül, amiért a ketchupot amustár tetejére nyomtad, nem pedig mellé. Ezek az élet természetes velejárói. Nem természetes ilyenkor bedühödni? Nem az betegít meg, ha ezekben ahelyzetekben az ember csak nyel nagyokat és álságos nirvánába merülve visszafojtja a feszültséget?
Személy szerint nem hiszek annyira a pozitív gondolkodás kizárólagosságában, és látom a negatív érzések létjogosultságát is. Továbbra is be fogok dühödni, amikor meglátom, hogy a lusta lakótárs minden kiírás ellenére sem képes összetaposni a PET-palackjait, ezért aszelektív kuka már napokkal az ürítés előtt kicsordul. Igen. Mert ez dühítő. Kábé 10 másodpercig (+/-5) nagyon pipás leszek, aztán lehajolok és összetaposom aszéthajigált palackjait. A negatív érzéseimet igenis megélem, nem szégyellem, nem fojtom vissza erőszakkal, de nem is szándékozom őket tovább dédelgetni, mint amennyi időt megérdemelnek.
Biztos, ami biztos, azért ma este gyújtok egy gyertyát, és az univerzumnak tartok egy kis grammatikai továbbképzést a magyar tagadás szabályairól. Ha ez megvolt, az én esetemben egész biztosan érteni fogja a „nem” szócskát. Na, nem mintha hinnék benne, de azért jobb félni, mint – na ne, már megint egy negatív gondolat.

Szerző: Kelemen Kata, fotó: photolibrary.com