Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Mára sok mindenben változtam. Jobban a sarkamra állok, kimondom a véleményemet. A kisebb munkák – hoszteszkedés, bébiszittelés – mellett bejárok a kerületi diákönkormányzat gyerekházába, itt rendezvényeket szervezünk. Tovább szeretnék tanulni, jelenleg leginkább a pszichológia érdekel. Olyan jó beszélgetni az emberekkel! Sokan mondják, jobban vannak utána, ha leülök velük. De csak a tinédzserekkel – ők sokkal izgalmasabbak, mint a felnőttek. Bár ha egy gyerek problémáiról beszélgetünk, akkor is a felnőtteknél lyukadunk ki…

Csak úgy voltunk
Az osztálytársaimtól úgy tudtam, más családokban is vannak konfliktusok, de ők azt mesélték, többnyire valahogy megbeszélik a dolgot. Nálunk nem így volt, de sokáig nem gondoltam, hogy annyira súlyos volna a helyzet, mint ameddig végül elfajult. Fokozatosan romlott el minden az évek alatt.
A szüleim nem házasodtak össze. Anyu a születésem után ideg-összeroppanást kapott, kórházba is került. Nem voltam tervezett gyerek, ezt tőle tudom: egy-egy veszekedés során a fejemhez vágta, hogy ez az egész egy tévedés volt, s én csak úgy becsúsztam. Erre mit lehet mondani?

[cikk=17690]

Anyu egyedül nevelt. A többi gyerek mindig mesélte, hogy milyen programokat csinált a család – nekem nincsenek ilyen emlékeim, vagy alig, inkább a nagymamámról, akivel sokat sétáltam. Olyan is kevés, hogy anyu megölelt vagy megpuszilt volna. Egy szinten mindent megkaptam, amire szükségem volt. Például általában főzött.

Hogy miként teltek a hétköznapok? Csak úgy voltunk, nem nagyon beszélgettünk – tettünk-vettünk a lakásban, mint két idegen. Magamtól nem nagyon mesélhettem, nem is volt véleményem… Pontosabban azt mindig megkérdezte: „Na, mi volt az iskolában?” A jegyeim ugyanis nagyon fontosak voltak neki, és az én átlagom mindig négyes feletti volt. Szerettem is tanulni: akkor csak én voltam meg a könyvem. Ha nagy ritkán mégis bizalmasan elárultam neki valamit, később a visszájára fordította s felhasználta ellenem. Ezért gyűlölöm a mai napig, ha egy vitában valaki egy oda nem illő vagy múltbeli dologgal vág vissza.

Egy szinttel lejjebb
Anyu nehezen talált módszert a retorzióra. A többi gyerek szobafogságot kapott vagy takarítania kellett, de én már amúgy sem nagyon mehettem sehova, a takarítás pedig állandó feladatom volt. Ezért egyszer elvette a telefonomat; akkor össze is verekedtünk – azt mondta, egy barátnőjét akarja felhívni. Nekem a mobilom életbevágóan fontos volt, ez jelentette a kapcsolatot a külvilággal. Mindezt talán el tudtam volna viselni, ha egyedül maradhatok. Szeretek zárt ajtó mögött olvasni, naplót írni, szöszmötölni, zenét hallgatni. De az ajtómnak mindig nyitva kellett lennie. Nem tudom, miért, de szeretett bejárkálni, megnézni, mit is csinálok. Olyan is volt, hogy már az ágyamban feküdtem a sötétben, amikor bejött, felcsapta a nagylámpát, hogy ellenőrizzen.
De én is mondtam olyat, hogy el akarok menni otthonról. Már jó fél évvel a beadásom előtt rosszul éreztem magam. Bepakoltam egy utazótáskát és az ágyam alatt tartottam, biztos, ami biztos. Nem volt olyan nap, amikor ne gyomorgörccsel mentem volna haza az iskolából.

Egy este át kellett vinni az ágyamat az egyik szobából a másikba. Anyu élettársa megkérdezte anyut, az-e az ágyam, mire ő azt felelte: „Hát, nevezhetjük annak, de csak ideiglenesen alszik benne.” Erre a mondatra kristálytisztán emlékszem. Meg arra is, hogy az utolsó este feltettem egy mosást. Anyu rám rivallt, hogy ehhez az ő engedélye kell, anélkül én ne kapcsoljam be a mosógépet.

Egyébként pedig minden úgy zajlott, mintha normálisan élnénk. Úgy éreztem, ahhoz, hogy felszabaduljak, minél jobban el kell távolodnom ettől az egésztől. Nem tudtam hogyan levezetni a stresszt, pedig nagy szükségem lett volna rá. Az utolsó napokra már akkora lett bennem a feszültség, hogy bejelentettem, inkább elmegyek. Ekkor közölték, hogy mindent ott kell hagynom, amit valaha tőlük kaptam.
Azt hiszem, anyu féltékeny lehetett rám. A lemondónyilatkozatban – amit nem olvashattam volna el, de kérésemre valaki megmutatta – azt írta, hogy presztízsharcot folytatok a pasijáért. És hogy bekapcsoltam a mosógépet.

Nem kellek
Mint utólag megtudtam, a lemondónyilatkozatot az utolsó éjjel írta meg. Másnap reggel nem engedett iskolába. El kell mennünk valahová elintézni valamit – mondta és nem értette, miért nem örülök, hogy aznap hiányozhatom. De én akartam az iskolát – és úgy éreztem, valami nagyon nincs rendben. 
A saját zsebpénzemből vásárolt, előző este kimosott nadrágot akartam felvenni. Nem érdekelt, hogy vizes, mert arról éreztem, hogy tényleg a sajátom. Ezen összevesztünk, s ő felhívott valakit, hogy már megint engedetlen ez a gyerek, meg hogy iskolába akar menni. Semmit nem értettem. Odaadta a telefont, a férfi bemutatkozott s nagyon türelmesen elmagyarázta, hogy be kellene mennünk, mert most van ügyfélfogadás. Tudomásul vettem, elindultunk, de még ekkor sem tudtam, hova.

[cikk=48116]

Cammogtunk az esőben egymás mellett szótlanul, majd anyu egyszer csak megállított és azt mondta: „Figyelj, én csak annyit akarok mondani, hogy nekem is csak egy életem van, jó?” És még azt is hozzátette, hogy én nem hagytam, hogy egy család legyünk, mert nem akartam kiköltözni velük Németországba. Hogy akarhattam volna? Nem beszéltem a nyelvet, nem ismertem ott senkit, hová mentem volna? Mindig kellett egy menekülési út.

Az épület első emeletén ki volt írva, hogy Gyámügyi Hivatal. Akkor már teljesen kész voltam. Megjelent egy bácsi, mint kiderült, ő volt a telefonban – egyébként végig hihetetlenül kedves volt –, és megkérdezte anyutól, megírta-e a lemondónyilatkozatot, engem pedig kiküldött a konyhába, hogy egyedül maradhassanak. Remegtem, de még nem sírtam. Aztán bejött anyu és azt mondta: „Én elköszönök, szia.” És elment németórára.

Önmagam vagyok
December eleje volt, a gyámügyes férfi azt mondta, a legtöbb gyereket ekkor adják be. Ebben az időben úgy éreztem, egyedül vagyok, az osztályomban is csalódnom kellett, de mára nagyjából megbékéltünk egymással. Az iskolapszichológus és az osztályfőnököm nagyon mellettem álltak ekkor. Mostanában már sokan felhívnak csak úgy, és ez nagyon jól szokott esni. Vannak igazi barátaim, gyűjtöm őket, mert tudom, hogy mennyit érnek.

A cél az volt, hogy ne egy gyerekotthonba kerüljek, mert azt már azonnal látták, hogy más eset vagyok, mint az ottani gyerekek. Ma a hétköznapokat egy kollégiumban, a hétvégéimet pedig egy lakásotthonban töltöm. Mindent egybevetve, bár nagyon sokat rohangálok és sok a stressz is, még mindig sokkal nyugodtabb az életem, mint otthon volt.

Igazából egy ideig nem is fogtam fel, mi történt, csak csináltam tovább a hétköznapjaimat. Aztán egy magyarórán kiselőadást kellett volna tartanom – és nem tudom, miért akkor, de egy pillanat tört része alatt megértettem, hogy lemondtak rólam, már nem otthon lakom, nem kellek. Akkor ki kellett mennem a folyosóra.

Anyu nem ismert engem, de én sem tudtam megismerni őt. Biztos szeret, de nem mutatta ki – én legalábbis nem éreztem. Szerintem egyszerűen nem gondolt bele, hogy ilyen komoly ez a rendszer, csak meg akart félemlíteni. Talán azt hitte, megijedek és visszamegyek. Nem tudott már mit kezdeni a helyzettel. A lemondás estéjén sms-t kaptam tőle: „Mi van, drágám, hogy vagy? Voltál suliban?” Két tárgyalásomon nem jelent meg. Azóta is küldözgeti a képeslapokat külföldről, ahová kirándulni mennek – elolvasom őket és beteszem egy polcra. Azért nem találkozom vele, mert úgy érzem, most sokkal jobban vagyok. És önmagam. Akkor fogom teljesen függetlennek érezni magam, ha képes leszek odaállni elé, hogy beszélgessünk – amikor már nem lesz tétje az egésznek. Amikor lesz saját lakásom, saját keresetem, de ez még odébb lesz.

Anna történetét meghallgatta és lejegyezte Vörös Adél. Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.