Nagyon megijedtem. Eszembe se jutott, hogy velünk ilyen megtörténhet – hogy egyszer nem minden úgy alakul, ahogy terveztük. Őszintén szólva dühös is voltam, úgy éreztem, azért jön, hogy mindent felborítson. Mármint ő: ez az esetleges negyedik baba.

A kép illusztráció, fotó: Éva magazin /Europress

Még semmi sem volt biztos, csak két-három napja gyanakodtam. Egyelőre nem mertem terhességi tesztet venni, még reménykedni akartam, hogy megússzuk – bár alig hittem benne.
Miért pont most, mikor olyan jól mennek a szakmai dolgok, amikor annyi munkám van (számolok: amikor születne, pont kezdődne a darabom próbaidőszaka!), amikor a mindennapos gyereklogisztika – iskola, óvoda, bölcsőde, torna, cselló, zongora – minden erőnket felemészti, amikor alig van időnk egymásra, és este úgy dőlünk be az ágyba, mint két fatönk?

Jaj, miért most – és miért én?! Egyáltalán: miért én vagyok a nő? Kéne nekem is egy külön feleség, aki otthon van, és tisztasággal, meleg étellel, tündéri kisdedekkel a karján vár este! (Tudom, az ilyet bejárónőnek hívják. De a feleség olcsóbb lenne.) Lelkiismeret-furdalásom volt miatta nagyon, de akkor is úgy éreztem: nem akarom, ne jöjjön, nem fér el!!!
Furcsa, hogy éppen Esterházy Hrabal-regényét olvastam akkor. Az arról szól, hogy a feleség negyedszer is terhes. És ő se akarja. Ilyeneket gondol: „nem akarok fél évig ugyanabban a ruhában járni, nem akarok vasat enni, nem akarok hányni, nem akarok fájni, nem akarom a kórházat, nem akarom, hogy idegen férfiak kotorásszanak bennem mosolyogva”. Pontosan ezt éreztem én is.

A kép illusztráció, fotó: Pinterest

Így utólag végiggondolva, azt hiszem, titkon reméltem, hogy a férjem a hírre majd a levegőbe kap, és úgy fog örülni, hogy minden megváltozik.
De nem örült úgy. Inkább nagyon elsápadt. Lezöttyent a kerti székre, én meg mellé. Roggyant testtartásban ültünk, mint két fáradt öreg, néztük a szaladgáló gyerekeinket, és minden nagyon, nagyon reménytelen volt.
– Nem is fér el még egy ágy – mondtam dacosan, hogy még egy kicsit mélyítsem a bánatot.
Aztán körül is néztem a gyerekszobában: na mondjuk van itt még egy kis falfelület, ahova végül is... De nem, nem fér! Az időnkbe, a szívünkbe, sehova!

Már ötödik nap telt ebben a bizonytalanságban. Nagymamával aznap vendéglőzni mentünk, én végigsírtam az utat odáig. Beültünk, megrendeltük az ételeket. Nagymamának azt mondtam, azért vörös az orrom, mert náthás vagyok: tudtuk, hogy előtte titkolózni kell, mert rögtön elkezdené, hogy hogy fogunk megélni, meg bele fogunk őrülni. Úgyhogy csak néha nézegettünk össze, a férjem meg én.
Közben figyeltük, milyen cuki ez a meglévő három gyerekünk (egyik épp meséli az asztalszomszédunknak, hogy nagykorában nőtlen vasútmérnök lesz), és nem tudom, de valahogy olyan titokzatosan szépek voltak ezek az összenézések, és olyan jó volt együtt, hogy hirtelen rájöttem: mégiscsak elfér az a negyedik ágy!

Nényei Borbála gyerekeivel, 2012. Fotó: Galgóczy Németh Kristóf

Este kiderült, hogy nem vagyok terhes. Huhh, azért megkönnyebbültünk! Akkor minden marad a régiben, éljenek a szakmai tervek, az emberléptékű családmodell!
De azóta, mikor induláskor összeszámolom a gyerekeket, néha egy pillanatra megijedek: mintha hiányozna egy!

Cikkünk az Éva egy régebbi számában jelent meg.