Egyedül utazni: kiváltság a négyzeten.
Mert kiváltság egyedül lenni is és utazni is. Szeretek egyedül lenni, és kész, nagyobb az egyedül eltöltött idő iránti szükségletem, mint a legtöbb ismerősömnek. És utazni is szeretek – ezt talán nem kell megmagyaráznom.

Akárhogy is, az egyedüllét is, meg az utazás is az individuum fogalmával együtt vált fogyasztói igénnyé. A nyaralás csak a 19. században kezdett a nép általános passziójává lenni, ugyebár, nagyjából egy időben az olyan tevékenységekkel, mint a szerelmi házasság, az édességfogyasztás vagy a szabadidő fogalma úgy általában. És miközben a lapok folyamatosan cikkeznek arról – ideértve persze az Éva magazint is –, hogy mennyivel több szabadságra lenne szüksége az egészségünknek és a mentálhigiénénknek, nos, mindeközben vannak emberek, akik soha nem nyaralnak. És van közöttük, aki talán még akkor sem nyaralna, ha tudna rá pénzt és időt szánni. Nem mindenki tekinti a semmittevést (már úgy értem, a nem dolgozást) élvezetnek.

Elutazni, de teljesen
Minden évben megpróbálok elutazni egyedül, legalább egy hosszú hétvégére. Jól bevált szokásaim vannak. A sporttáskában mindig van fényképező alkalmatosság, egy komolyzenei koncertre is alkalmas cipő (sose lehet tudni), útikönyv és egy jó hosszú regény. Nagyon fontos, hogy olyan könyv legyen nálam, ami leköt. Akármennyire lebilincselő is az úti cél. Volt, hogy Harry Potter és barátai éppen akkor találkoztak először Sirius Blackkel, amikor én a Földközi-tenger partján feküdtem a homokban, és éppen rám esteledett. Onnantól kezdve a barcelonai valóság majdnem hogy megszűnt körülöttem, a Raval negyedben levő szállásom felé sétálva is olvastam. A jó könyv az ilyen „malőrök” ellenére is elengedhetetlen, lásd az olyan helyzeteket, mint a tranzit, a hosszú utazás, a tengerparti heverészés.
A nálam levő könyvek idegen nyelvűek. Egyrészt azért, mert szórakoztat, amikor az útikönyvszerző (egyébként milyen kúl lehet már útikönyvszerzőnek lenni? kipróbálnám egyszer) Shakespeare nyelvén ironizál arról, hogy hogyan rendeljünk köretet Dél-Morvaországban, másrészt azért, mert nem örülök, ha „lebukom”, amikor honfitársakkal találkozom. A legjobb „teljesen” elutazni, és sehol nem találkozni az anyanyelvemmel pár napig – pláne, ha nincs velem hasonló anyanyelvű útitárs.

Ugyanemiatt itthoni híreket sem olvasok. Nem mintha nem volnék szenvedélyes patrióta; dehogyisnem. Nagyon is szeretek ott élni, ahol. De amikor külföldön vagyok, nem esik jól, ha a saját komplexusaim jönnek szembe a saarbrückeni külvárosi parkban. Elég nekem, ha itthon mászom falra attól, ha valaki citromba harapott arccal ücsörög a villamoson. Ha amerikai lennék, bizonyára az a tudat zavarna, hogy a 40 fölötti testtömegindexszel rendelkező turisták, akik hangosan röhögnek a múzeumban a kicsit kevésbé túlsúlyos angyalkákon, egytől egyig a honfitársaim. Ha meg japán lennék, akkor... értitek.

Amit nehezen értenének meg
Apropó, múzeum: hát, múzeumba nem annyira szeretek járni. Ez egy fogyatékosságom, amit nehezen tudok megértetni másokkal, ha nem egyedül utazom, és ami azonban meg is véd attól, hogy túladagoljam magam a kultúrával. A múzeumokkal az a problémám, hogy túl sok minden van bennük felhalmozva egy helyen. Amikor a Louvre-ban megpillantottam a Milói Vénusztnéhány tucat turista gyűrűjében, akik olyan profizmussal villogtatták a vakujukat, mintha valami vörös szőnyeges díjátadón lettünk volna, futólépésben kezdtem követni a „Sortie” feliratokat. Előszeretettel keresek föl viszont kisebb kiállításokat, és gyakran meglátogatom az adott helytörténeti múzeumot is, mert ez sokat elárul nekem arról, hogy mit gondol magáról a város.

Az éjszakai életet kerülöm, ha egyedül utazom: itthon sem tartozik a kedvenc hobbijaim közé a hajnalig bulizás és a délig alvás, turistaként meg végképp. Nappali fényben jobban látok – ez egy közös vonásunk a fényképezőgépemmel. A hajnali Central Park sokkal izgibbnek tűnik, mint az éjszakai. De azért vannak iszonyatosan menő sörözők flamand városkákban – amilyen Gent és Leuven – hajópadlóval, társasjátékokkal, negyvenféle csapolt sörrel és leharcolt értelmiségi tulajdonosokkal, akik hosszan szemezgetnek a Sziget Fesztiválon szerzett élményeikből.

A munkahelyéhez kötött embernek évi néhány napja jut arra, hogy máshol legyen. Nekem van lehetőségem végiggondolni, hogy ezt a néhány napot hogyan töltsem el. Családos barátaim, ha másért nem, emiatt irigyelnek: nekik nagyon nehéz megszervezniük, hogy akár egy hétvégét eltöltsenek egyedül. Abban is biztos vagyok, hogy eljön az idő, amikor több, mint néhány nap áll majd a rendelkezésemre az egyedül utazáshoz.

A képek illusztrációk, fotó: Pinterest.Ez a cikk az Éva magazinegy régebbiszámában jelent meg.