Gebegyerek és Hasipasi: Szétszakadt a gatyám!

Borítókép: Gebegyerek és Hasipasi: Szétszakadt a gatyám!
Gebegyerek, Hasipasi és Kistestű Lény című sorozatunkban egy édesapa ír hétköznapinak nem nevezhető kalandjairól.

Régebbi fejezetekért kattints a cikk végén található "kapcsolodó anyag" linkre.

XXXVI. rész
– Szétszakadt a gatyám! Forduljunk vissza, lefagy a combom! – követelte Hasipasi.
– Mit nyavalyogsz, július van – vetettem oda flegmán, de többet nem is bírtam volna neki mondani, alig kaptam ugyanis levegőt.
– De esik a hó! Álljunk meg legalább!
Megálltunk.
– Miért álltatok meg? – kiabált vissza úgy húsz méterrel magasabbról Gebegyerek.


„Oszladozni kezdtek a felhők, a hóból meg jégeső lett, a villámok is ott cikáztak mellettünk, féltünk.”
Hasipasi éppen azon igyekezett, hogy levegőt vegyen, így én válaszoltam:
– A tesódnak szétszakadt a gatyája, és azt mondja, lefagy a combja.
– Július van! – üvöltött vigyorogva Gebegyerek, és letörölte arcáról a havat.
Tulajdonképpen közös ötlet volt, hogy a szokásos éves, sportos-sörös apa-fiú túrán ne a tengerpart legyen a cél, hanem jöjjünk ide a vadromantikus, magas hegyek közé, és legalább két csúcsra jussunk fel.
Épp az elsőre caplattunk a jéghideg, nedves sziklákon. Napsütésben indultunk, egy szál pólóban is izzadva fölfelé, aztán bekúsztak a völgybe a felhők, és pillanatok alatt bőrig áztunk, mire fel tudtuk venni az esőkabátot. Feljebb ismét napsütés, aztán meg hó. Négy órája voltunk már úton, a csúcs időnként elő-előbukkant a felhőkből, már csak vagy hatszáz méter volt hátra, igaz, az szinte függőlegesen. De hát erre vágytunk egész évben. A szokatlanra, a kalandra. Hát ez az volt. Oszladozni kezdtek a felhők, a szürke felhőmasszából fehéres kis pamacsok lettek, ott libegtek körülöttünk, a hóból meg jégeső lett,
a villámok is ott cikáztak mellettünk, féltünk, és szálanként állt égnek mindannyiunk haja.
– Apám! – fordult hozzám Hasipasi egy jól sikerült, mély levegővétel után. – Hát kilóg a tököm!
– Nekem meg a belem, kisfiam.
– De ez nem vicc, nem tudunk így fölmenni – mondta, a szakadást mutatva a nadrágján.
És tényleg, majdnem kilógott.
– Te! Az öcsédnek nem a combja fog lefagyni! – kiabáltam fel Gebegyereknek.
– Hanem? – kérdezett vissza.
– Úgy nézem, hogy a töke!
Visszhangot vertek a hegyek, idétlen, férfias röhögését.
– Na, indulás, úgysem lát itt senki.

Útközben elmeséltem Hasipasinak a vonatkozó ifjúkori élményemet. Fiatal atléta titán koromban esett meg, hogy amikor divatba jöttek a combok oldalán abnormális mértékben fölkerekített szárú futónadrágok, akkor egy verseny előtt egyik csapattársam kitalálta, hogy még szabadabban tudunk majd futni, ha nem veszünk alá alsógatyót, így hát egy szál felsliccelt rövidnadrágban álltam rajthoz én is. Csakhogy míg a többiek síkon, én gáton. Az eleinte bizsergető fene nagy szabadságérzés már a rajtgépbe történő bemászásnál némiképp alábbhagyott, éreztem, hogy itt most baj lesz. És lett is. Elkaptam a rajtot, elsőnek vettem az első gátat, de a mutatvány következtében kicsusszant a tököm a gatyából, és kint is maradt. Lassítottam, próbáltam gyorsan és feltűnés nélkül visszajuttatni a fedezékbe. Sikerült. Igen ám, de már ott is volt a következő gát. Hopp, ugrottam, és hopp, ismét kint volt. És így tovább ritmikusan a célig. Épphogy csak továbbjutottam. Az edzőm tajtékzott: Kit érdekel a tököd? Kit érdekel, hogy kilóg, kisfiam? Meg akarod nyerni a versenyt vagy nem? Mert ha igen, végigrohansz tiszta erőből, és majd a célban elrakod!
A csúcson a látvány leírhatatlan volt, úgy ragyogott a lelkünk, mint a nap, és nagyon sok sört ittunk este. ı

Megjelent az Éva Magazin 2010. márciusi számában, Illusztráció: tipozoo műhely